Mi a probléma a baba-mama blogokkal? – 2.
Manapság se szeri, se száma azoknak az oldalaknak, ahol szülők – leginkább anyukák vagy leendő anyukák – osztják meg tapasztalataikat vagy kérnek tanácsokat a gyerekneveléssel kapcsolatban. Tulajdonképpen nincs is ezekkel semmi baj egészen addig, amíg ez nem megy túl egymás támogatásán és annak az érzésnek az erősítésén, hogy nem vagy egyedül, más is jár hasonló cipőben a napi problémákkal való küzdelem terén. De vannak ezeknek a fórumoknak árnyoldalai is.
A cikk első részében arról volt szó, mennyire óvatosan kell bánniuk a magánélettel, az intimszférával és a személyiségi jogokkal a mamabloggereknek, amikor posztolnak vagy kommentelnek. A sajátjukkal is, de a gyerekeikével még inkább. Most jöjjenek a biztonsági kockázatok.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Leendő vagy már tényleges szülőként régebben csak néhány könyv szolgált támpontként az új feladatok közötti eligazodáshoz. Az internet térhódításával már millió forrás és fórum között válogathat az, aki tájékozódni szeretne. Az információbőségnek és a személyes kitárulkozási lehetőségek bővülésének azonban vannak árnyoldalai is. Például a biztonsági szempontok.
A biztonsági szakértők régóta figyelmeztetnek arra, milyen kockázatokkal jár, ha általunk önként és dalolva megosztott személyes adatok illetéktelen kezekbe kerülnek. Ezeknek klasszikus példája, amikor a közösségi oldalakon dicsekszünk el arról, hol nyaralunk, utazunk éppen – másként fogalmazva, mi magunk adjuk meg, hány száz vagy ezer kilométerre vagyunk éppen az otthonunktól. Szerintem azzal nagyjából mindenki (mindenki?) tisztában van, hogy miért nem okos dolog ilyen adatokat megosztani, ugyanakkor szerintem nagyon sokan vannak, akik semmilyen biztonsági kockázatot nem látnak abban, ha nyilvánossá teszik gyermekük nevét, becenevét, kedvenc hobbiját, barátai vagy barátnői nevét, iskolájának címét. Ennek tipikus példái azok a közösségi médiás posztok, ahol a gyerek fényképével illusztrálva újságolják el boldog-boldogtalannak, hogy megkezdődött az új tanév (vajon ki az, aki innen tudja meg???), vagy a bizonyítványával a kezében feszítő gyerek fotója alá írják, hogy mennyire büszkék rá a kitűnő bizonyítványért – vagy éppen azt, hogy nem az osztályzatok számítanak az életben, és ők az érdemjegyektől függetlenül is szeretik a gyereküket. Mindezt természetesen úgy, hogy helymeghatározásként bejelölik a gyerek iskolájának pontos nevét.
Hatványozottan súlyosbító körülmény, amikor ezt nem közösségi médiás fotóként, hanem blogposztként teszik, további konkrét személyes részleteket is megosztva a gyerek tanulmányi eredményéről, iskolájáról, osztálytársairól és egyebekről. (Hogy ez a biztonságossági aggályokon túl miért is problémás a gyerek mentális állapota, illetve a közöttetek lévő bizalom szempontjából is, arról korábban itt írtam részletesebben a cikk első részében.)
De térjünk vissza a biztonságossági szempontokhoz. Amikor egy kiskorú gyereket rossz szándékú emberek elcsalnak, akkor a klasszikus módszer ahhoz, hogy bizalmába férkőzzenek, hogy azt mondják neki, hogy az apukájuk vagy anyukájuk kérte meg őket, hogy ők kísérjék haza a gyereket, mert a szülők valamiért nem tudnak érte jönni. Nem meglepő, ha a gyerekek, főleg a nagyobbak, ilyenkor elsőre gyanakodni kezdenek, de a gyanakvás eloszlatására az idegen ilyenkor elkezd sorolni olyan adatokat, eseményeket, melyeket egy normális világban csak azok ismerhetnek, akik valóban közeli kapcsolatban állnak a családdal. Például tudják a gyerek kizárólag a családban használatos becenevét, tudják, hol tartotta két héttel ezelőtt a születésnapi partiját, vagy megemlítik, hogy abban a kis olasz étteremben ők is ugyanolyan finom pizzát ettek, mint a gyerek a legutóbbi családi nyaralás alkalmából. Gyerek legyen a talpán, aki továbbra is gyanakszik egy felnőttre, akit még soha nem látott az életében ugyan, de ha ennyi mindent tud róla és a családról, akkor könnyebb elhinni neki, hogy valóban apu vagy anyu kérte meg, hogy ma kivételesen ez az idegen fuvarozza haza.
Ugye mennyire ijesztő? Pedig ha jól belegondolsz, ez a rossz szándékú idegen semmi olyat nem tud, amit nem te magad osztottál meg valamilyen formában az interneten, csak ezeket az információmorzsákat úgy rakosgatja össze ügyesen, hogy úgy tűnjön, közeli kapcsolatban áll a családdal.
Ezen a ponton talán mondhatod, hogy ez túlzás, nem kell ezt ennyire túl gondolni, ez csak egy elméleti forgatókönyv, ami soha nem fog megvalósulni a gyakorlatban. Nem? Akkor olvasd el ennek a kamaszlánynak a gondolatait (itt olvashatod el a teljes cikket):
„17 éves lány vagyok. Olyan szülők neveltek fel, akik családi vlogokat készítettek. Körülbelül 7 éves koromban kezdtek vlogolni, és 14 voltam, amikor abbahagyták. Elejét szeretném venni a találgatásoknak, ezért nem akarok róluk több részletet elárulni, nehogy felismerhetőek legyenek. Legyen elég annyi, hogy a csatornának több mint 500 ezer feliratkozója volt. Felsorolok néhány dolgot, ami történt, és hogyan hatott ránk. A testvéreim és én is annyira paranoiásak voltunk, hogy kamerák figyeltek bennünket, hogy az egyetlen hely, ahol kényelmesen átöltözhettünk, a fürdőszobában volt, ahol arra az időre lekapcsoltuk a villanyt. ... Egyszer egy idegen megpróbálta elcsalni a húgomat. Nem volt nehéz dolga, hiszen tudta a teljes nevét, címét, iskoláját és minden részletet róla. A húgomban fel sem merült, hogy idegen, mert szinte mindent tudott róla.”
És akkor újra megkérdezlek: megéri? Megéri egy blogposztért, egy kommentért vagy lájkokért beáldozni a gyereked biztonságát, mentális egészségét?
Fotó: Freepik
Hasznos linkek a témában:
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!