Mi a probléma a baba-mama blogokkal? – 1.
Frissítve: febr. 29.
Régebben voltak a gyermeknevelési könyvek. Talán már csak a nagymamák korosztálya emlékszik Dr. Spockra és Pikler Emmire. És arra a korszakra, amikor gyakorlatilag csak ezek voltak. Azóta a babaápolási és gyermeknevelési okosságokat (és „okosságokat”) felvonultató könyvek ma már egész falakat töltenek meg a könyvesboltokban, és persze itt van az internet is, a maga végtelen információözönével. És itt vannak a baba-mama blogok és a mögöttük álló bloggerek, akik ontják a posztokat és tartalmakat. Erről is, meg arról is.
Én pedig most leírom, miért tartom ezeket sok ponton károsnak, akár a bloggerek, akár az olvasók oldaláról nézzük. Kicsit nagy ívben fogunk rákanyarodni, de a cikk folytatásában végső soron az etikus és hiteles kommunikációról, ezen belül csak kis részben a hiteles egészségkommunikációról lesz szó. Lesznek minden témához hasznos linkek is, a cikkbe beszúrva és a cikk végén is.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az egészhez az utolsó löketet a Pirulakalauz oldal egyik Facebook-posztja adta meg, mely egy első pillantásra talán kissé bonyolult, de nagyon tanulságos folyamatábrán szemlélteti, mikor érdemes és szabad blogolni. Az egésznek a középpontjában az áll, hogy van-e a bloggernek egyáltalán mondanivalója, vagy az egyetlen motivációt az adja az íráshoz, hogy – valamilyen okból, amit legtöbbször a blog olvasói sem ismernek – ha törik, ha szakad napi egy posztnak ki kell kerülnie az oldalra. És ha már ír, akkor miről és hogyan ír.
A témahiányban szenvedő bloggerekkel el is jutottunk az első nagy problémához, hiszen ha valakinek, aki gyerekes témákban blogol, éppen nincs semmi mondanivalója, mégis írni szeretne vagy írnia kell, kézenfekvő témaként adódnak a gyerekei. Ezzel addig nincs semmi baj, amíg általános gyermeknevelési kérdéseket választ posztja témájául. A dolog akkor kezd problémássá válni, amikor konkrétan kisebb vagy nagyobb gyermeke életét tárgyalja ki a neten. Ha kisebb a gyerek, akkor ezzel az a gond, hogy a gyereknek esélye sincs beleegyezését adni ahhoz, hogy anyukája megvitatja-e ismeretlenekkel kakibakijait és a dackorszak csatáit, és nem biztos, hogy pár év múlva ezeket szeretné viszontlátni a neten (nem biztos, sőt biztosan nem). Ezen a ponton ne mondd azt, hogy á, majd letörlöm, mert örök szabály, hogy az internet nem felejt, ami egyszer kikerül, az ott is marad...
A fentiekből már sem nehéz belátni, hogy halmozottan problémás az az eset, amikor valaki értelmileg sérült gyermeke életének konkrét apró-cseprő dolgait teregeti ki ország-világ elé a neten. Hiszen az ő esetében esélyünk sincs megtudni, mit gondolna az élete kibeszéléséről akkor, ha képes lenne egyáltalán felfogni, hogy mi történik a maga kis személyes szférájával.
Ugyancsak halmozottan problémásnak látom azt az esetet is, amikor egy kamaszgyerek életének konkrét történései kerülnek ki megvitatásra idegenek elé. És ezen a ponton kérlek, ne mondd sem azt, hogy ezzel másoknak segítesz, sem azt, hogy a gyerekedet úgysem ismeri személyesen senki az oldalon kommentelők közül. Mert ez egyrészt azért nem igaz, mert nem, nem puszta altruizmusból dumálod ki a gyerekedet a neten, hanem mert kell a poszt, kell a téma. Másrészt azért nem igaz, mert többen tudják a világban, mint gondolnád, hogy a neten nyilvánulsz meg anyaként, és az adott poszt a párhuzamos osztályba járó Kovács Piriről vagy arról a Nagy Pistiről szól, akivel együtt rúgja a gyerek a bőrt a fociedzésen. És ez abban a paradox helyzetben is igaz sajnos, amikor teszed ezt úgy, hogy közben a saját neved (vagy teljes neved) nem is vállalod, hanem valami nicknevet biggyesztesz a posztjaid alá. De a lényeg nem is ez.
Hanem hogy maga a gyereked pontosan tudja, hogy az anyukája róla posztol, és az aznapi iromány, amiben azt taglalja, hogy a büdös kölyök megint kuplerájt hagyott a szobájában, állandóan visszafelesel, furcsa barátai vannak, ráadásul nem tanul rendesen, és jaj, mi lesz belőle, pontosan róla szól. Szerintem teljesen joggal vetődik fel benne a kérdés: anyu (vagy apu) ezt miért mondja el idegeneknek? Éz a sok ismeretlen ember miért szakérti meg az ő kis életének problémáit, mélyen behatolva a személyes szférájába? (Miért? Miért? Mert anyu/apu valamiért nem érezte azt, hogy ez csak kettőtökre tartozik.) Ha én lennék a helyében, eztán bizonyára ezerszer meggondolnám, milyen problémámmal fordulok hozzád, hiszen honnan is tudhatnám, mikor látom viszont a bizalmasnak szánt beszélgetésünket a blogodon? Szerinted ez mennyire ássa alá a közted és gyermeked között lévő bizalmat, ami talán már nem is létezik, részben pont emiatt? Nem lehet, hogy a gyereked pont emiatt (is) lett problémás?
Fordítsuk meg a kérdést. Képzeljük el, hogy megtennéd-e ugyanezt az anyukáddal vagy a beteg nagyszülőddel? Írnál-e posztot arról, hogy a nagyit pelenkázni kell, és pont tegnap megint történt egy baleset, és a nyakig kakis nagymamát hogyan mosdattad ki mindenből? Vagy hogy a férjednek hasmenése van, esetleg milyen volt a pánikrohama a múlt héten, ami mögött a főnökével való konfliktusa áll? Talán még a köztük lezajlott párbeszédet is idéznéd? Most folytatnám azzal: ugye, hogy nem? De nem vagyok naiv, pontosan tudom, hogy sokan ebben sem látnának problémát, mindenesetre ők valószínűleg jóval kevesebben vannak, mint ahányan természetesnek tartják, hogy kisebb vagy nagyobb gyerekük életének mozzanatait kipakolják a netre. De akkor a gyerek élete miért nem tabu? Miért vannak rendben ezek a posztok, sőt egész naplók, sokszor a gyerek fotóival illusztrálva?
Erről jut eszembe, szerintem nagyon sok férj, szülő, nagyszülő nagyokat nézne, ha tudná, mik kerülnek ki róla a netre posztok vagy kommentek formájában. Ha tudná, hogy akárki4981, bárki2983 vagy nemvállalomanevemet1975 arctalan és névtelen blogger vagy kommentelő éppen róla, a legszemélyesebb intim dolgairól cseveg ismeretlenekkel egy baba-mama blogon, és éppen az ő betegségét vagy a tegnapi vitátokat szakértik meg ismeretlenek a a kommentszekcióban.
Ezen a ponton pedig senki ne mondja nekem, hogy akár bloggerként, akár kommentelőként szüksége van arra, hogy a problémáit másokkal is megossza a neten, netán azt hazudja magának és másoknak, hogy ezzel irgalmas szamaritánusként másoknak segít. Mert igen, szükség van a beszélgetésre, szükség van a tanácsa, szükség van arra az érzésre, hogy nem vagyok egyedül, ez nem csak az én problémám. De neten megnyilvánulni bloggerként és kommentelőként is felelősség, és pontosan tudnunk kell, hol vannak határok, ezen belül is leginkább hol vannak gyermekeink és más családtagjaink személyiségi jogainak és intim szférájának határai. Melyeket soha, egyetlen internetes posztért vagy kommentért sem áldozhatunk be, bármennyire is nem találunk más témát a napi poszthoz.
És ha még mindig nem győztelek meg, akkor olvasd el ennek a kamaszlánynak a gondolatait (a teljes cikket itt olvashatod el):
„17 éves lány vagyok. Olyan szülők neveltek fel, akik családi vlogokat készítettek. Körülbelül 7 éves koromban kezdtek vlogolni, és 14 voltam, amikor abbahagyták. Elejét szeretném venni a találgatásoknak, ezért nem akarok róluk több részletet elárulni, nehogy felismerhetőek legyenek. Legyen elég annyi, hogy a csatornának több mint 500 ezer feliratkozója volt. A szüleimet végül csak az tudta rábírni, hogy felhagyjanak a családi életünk közszemlére tételével, amikor a csatorna miatt mentális egészségügyi válság alakult ki a családomban (erről persze soha nem beszéltek a követőiknek). Ha te is az ő cipőjükben jársz, vagy gondolkozol azon, hogy felcsapsz családi vloggernek, olvasd el a történetemet és fontold meg alaposan, tényleg ezt akarod-e. Szeretném, ha beleképzelnéd magadat a gyereked helyzetébe is, ezért akartam ezt egy jó ideje már megosztani, de nem tudtam, hogyan.
Amikor a szüleim elkezdték ezt a vlogolást, egy ideig imádtam, mert szerettem a figyelem középpontjában lenni, amíg a kamera be volt kapcsolva, és szerettem több játékot kapni. Akkor kezdtem nagyon nem szeretni ezt az egészet, amikor rájöttem, hogy csak akkor figyelnek rám a szüleim, amikor a kamera be van kapcsolva, és csak akkor kapok játékokat és más ajándékokat, amikor úgy teljesítek, ahogyan azt elvárják.
Felsorolok néhány dolgot, ami történt, és hogyan hatott ránk.
A testvéreim és én is annyira paranoiásak voltunk, hogy kamerák figyeltek bennünket, hogy az egyetlen hely, ahol kényelmesen átöltözhettünk, a fürdőszobában volt, ahol arra az időre lekapcsoltuk a villanyt.
Nem tudtam beszélni anyukámmal semmiről, még akkor sem, amikor pszichés problémáim kezdtek jelentkezni, mert túlságosan féltem, hogy megosztja az interneten. Hiába is kértem volna, hogy ne tegye, ez sem tartotta volna vissza. Most már alig van kapcsolatom az anyámmal.
Anyám már azon gondolkodott, hogy átírat bennünket magántanulónak, hogy több ideje legyen napközben tartalmat készíteni.
A legjobb barátnőm anyukája eltiltotta tőlem a lányát, amikor megtudta, hogy az anyukám folyton engedély nélkül filmezi őt is. Anyukámat nem érdekelte, hogy ez mennyire feldúlta a lelkemet.
Nem volt egyetlen privát pillanatom sem. Anyukám bekapcsolt kamerával ébresztett és gyakran filmezett egészen addig, amíg el nem aludtunk. Például lefilmezett minket a fürdőben, és bár megpróbálta levenni az internetről, máig letölthető, hiszen rajta kívül mindenki tudta, hogy ami egyszer felkerült a netre, az örökre ott is marad.
Megosztotta, amikor megjött a menstruációm, pedig külön szóltam neki, hogy nem akarom.
És itt visszatérnék a Pirulakalauz folyamatábrájához: csak akkor posztolj, ha van mondanivalód! Amit gyorsan egészítsünk ki azzal, hogy tedd mindezt anélkül, hogy ezzel kiszolgáltatnád a gyerekedet a neten!
A cikk második részében a baba-mama blogok másik műfajáról mondom el a véleményemet.
Végül az ígért hasznos linkek a témában:
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!