Hogyan kezdtem újra az életemet özvegyként és apaként?
Az „özvegy” szót hallva legtöbbünk előtt egy idős asszony képe dereng fel, aki több évtizedes boldog – vagy kevésbé boldog – közös élet után elveszítette szeretett társát. De mi van akkor, ha az özvegy nem annyira idős, nem nő, hanem férfi, ráadásul még gyermekeket nevel?
Az alábbiakban egy férfi, egy édesapa sorait olvashatjátok arról, hogyan tervezte újra az életét, miután a felesége meghalt. Nem utolsósorban arról, hogyan beszélte meg gyermekeivel előbb azt, hogy édesanyjukat elveszíthetik, aztán hogyan segített nekik feldolgozni a veszteséget.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
A legszörnyűbb dolog, amit valaha tennem kellett, hogy leültettem a gyerekeket és elmondtam nekik, hogy az anyjuk meg fog halni.
A feleségem mindig is arra vágyott, hogy valahol vidéken és egy kicsit vadregényes helyen éljen. Megvettük hát álmaink házát – egy hatalmas projektet, amibe alig vártuk, hogy belevessük magunkat – és beírattuk gyerekeinket egy nagyszerű helyi általános iskolába és 2014 elején letelepedtünk egy aranyos faluban. A feleségem korábban ügyvéd volt, de a fiunk és a lányunk születése után átképezte magát tanárnak, és a költözésünkkor segédtanárként vállalt munkát a helyi középiskolában. Abban a novemberben nagy házibulit rendeztünk, meghívva az összes új barátunkat, akiket a faluban szereztünk. Az ezt követő napokban a feleségem kimerültnek érezte magát. Ez nem volt váratlan. Én ezt annak tulajdonítottam, hogy annyi energiát fektettünk a költözésbe, majd a partiba. De ő biztosan érezte, hogy valami nincs rendben, mert időpontot kért az orvoshoz.
A dolgok ezután rémálomszerűen gyorsan történtek. A rendelőben elvégeztek néhány vérvizsgálatot, és az eredmények eléggé aggasztóak voltak ahhoz, hogy még aznap visszahívják. Először akkor tudtam meg, hogy mi történik, amikor a feleségem felhívott a munkahelyemen, és azt mondta:
„Az orvos szerint leukémiám van, és azonnal kórházba kell mennem.”
Ez volt a családunk számára egy szörnyű utazás kezdete.
Semmi értelme nem volt az egésznek. A feleségem mindössze 44 éves volt. Mindketten szerettük a természetet, és ő vigyázott magára. Egészségesen táplálkozott és nem dohányzott. Mindig is hittem abban, hogy ha az ember a helyes dolgokat teszi, akkor nagy valószínűséggel minden rendben lesz. Akkor hogyan alakult ki nála az akut myeloid leukémia, egy agresszív és gyorsan súlyosbodó rákos megbetegedés?
Megtudtuk, hogy a betegség kockázati tényezői közé tartozik az erős sugárzásnak való kitettség és a dohányzás. Az ő esetében egyik sem volt jellemző, nála csak a körülmények szerencsétlen egybeeséséről volt szó. Az első kórházi éjszakán az orvos azt mondta nekünk, hogy a feleségemnek csak 40 százalék esélye van a túlélésre.
Az akkor 10 éves fiunk és a 8 éves lányunk nem tudta teljesen felfogni a helyzetet. Azt mondtam nekik:
„Anya beteg, és kezelésre van szüksége.”
Azonnal elkezdte a kemoterápiát, a kezelés alatt otthonról facebookoztunk vele, és hétvégenként meglátogattuk, védőruhát és arcmaszkot öltöttünk, hogy megóvjuk a fertőzésveszélytől. A gyerekek kétségbeesetten szerették volna megölelni, de óvatosnak kellett lennünk, mert annyira esendő volt. Eközben, annak ellenére, hogy mindkét családunk támogatott, gyakorlatilag egyedülálló szülő lettem, aki megpróbálta fenntartani a normális élet látszatát a gyerekek számára, miközben az elképzelhető – vagy inkább elképzelhetetlen – legszörnyűbb élményt kellett feldolgoznia.
Másfél hónapos kezelés után az orvosok úgy döntöttek, hogy a feleségemnek csontvelő-átültetésre van szüksége. A jó hír az volt, hogy a húga személyében találtunk egy csontvelődonort. A folyamat 100 napig tartott, és már közel voltunk a befejezéshez, amikor a lehető legrosszabb hírt kaptuk telefonon: a transzplantáció ellenére a rák visszatért. Ettől a pillanattól kezdve csak palliatív ellátásban részesülhetett. És mégis, még akkor is úgy tűnt, hogy csak a gyerekekre gondol. Csak néhányszor láttam, hogy összeomlott, a bátorsága hihetetlen volt.
Szeretett feleésgem 2015. szeptember 9-én halt meg, és a mi világunk összeomlott. Az azt követő napokban és hetekben nem igazán tudtam feldolgozni a saját gyászomat; túlságosan lefoglalt, hogy a gyerekekre vigyázzak és segítsek nekik feldolgozni a sajátjukat.
Mindkét gyermekünk nagyon különböző módon reagált a gyászra. A lányunk nagyon ragaszkodott hozzám, mint partnerhez a túléléshez. Egyáltalán nem beszélt az anyjáról, mintha ki akart volna zárni minden gondolatot a történtekről. A fiunk volt egy olyan életszakasza, amikor elszökött otthonról, ami szintén szörnyű volt. Ő sem tudta, hogyan dolgozza fel, és úgy tűnt, azt hiszi, hogy ha elmenekül otthonról, akkor elmenekülhet a szomorúság és a gyász elől.
Az általános iskolának, ahová jártak, szintén nem volt tapasztalata a gyászoló tanulókkal való bánásmódban. Emlékszem a fiam szegény tanárnőjére, amikor elmondtam neki, hogy a feleségemnél rákot diagnosztizáltak, sírva fakadt: nem tudta, mit mondjon vagy tegyen, és teljesen felkészületlennek tűnt. Az iskola azonban elküldött néhány tanárt egy másik helyi általános iskolába az ott szerzett tapasztalatokért a szülőjüket elvesztett gyerekekkel való bánásmód terén. A személyzet többi tagja is nagyon empatikusan állt a gyerekekhez az olyan alkalmakkor, mint az anyák napja.
Mivel hozzá kellett szoknom az egyedülálló szülői szerephez, amíg a feleségem kórházban volt, már belejöttem a dolgok menetébe, mire ő meghalt. De azt tapasztaltam, hogy a munka, a gyermekgondozás és a házimunka között nem volt időm magamra. Egyáltalán nem volt szabadidőm. Ennek megvolt a maga jó oldala is: nem tudtam azon rágódni, amin keresztülmentem. Folytatnom kellett az életet – napi háromszor kellett ételt készítenem mindannyiunknak, és megpróbáltam az iskolából érkező információk áradatát kezelni, amit korábban az anyjuk intézett teljes egészében.
Érzelmi szinten, mint férfi, elszigetelő élményként éltem meg a feleségem elvesztését. Nem mindig könnyű erről beszélni. De a legfurcsább dolog az volt, amikor az emberek kínosan hallgattak arról, ami történt. A feleségem elvesztése megtanított arra, hogy a legrosszabb dolog, amit tehetsz, ha nem mondasz semmit egy szenvedő barátodnak.
Azt is megtanultam, hogy az iskolákban több támogatásra van szükség a gyászoló gyerekeknek. Csodálatos helyi közösségünk összefogott ugyan, de de az oktatási rendszeren belüli jobb támogatás mindenképpen segítene.
Kilenc év elteltével a gyermekeink jól boldogulnak. A lányom nyáron letette az érettségit, a fiam pedig most kezdte meg az egyetemet. Én pedig azóta új társat találtam.
Mindig is beszéltem az édesanyjukről a gyerekeknek. Ha egy olyan zenekar dala szól, amelyet szeretett, azt mondom nekik:
„Anyukátok szerette ezt.”
Visszaemlékezem velük a nyaralásokra, amelyeket négyen együtt, boldog családként élveztünk. Még mindig sok a szomorúság, de a veszteség nyersessége tompult. Most már vissza tudok nézni és emlékezni a szép időkre, ahelyett, hogy minden gondolatomat a kórházban töltött szörnyű napok emléke foglalná el. A legfontosabb dolog, amire mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy az élet még mindig odakint van. Ahogy valaki egyszer azt mondta nekem: egy olyan veszteségből, mint az enyém, soha nem lehet továbblépni, de előrelépni lehet.
Fotó: Freepik