• Anyás-Apás

Elég az hozzá – egy könyvről, gyerekkori nyarakról, ilyesmiről

Vannak könyvek, melyeket futtában olvasunk, pár oldalt, amíg a buszra várunk, amíg zötykölődik át a villamos velünk a pesti oldalra, vagy amíg várunk a sorunkra a hivatalban vagy a fogorvosnál. Aztán vannak olyan könyvek, melyeket csak kényelmesen bekuckózva szabad olvasni, egy bögre illatos teával és a kedvenc sütivel, körülölelve egy puha bolyhos takaróval. Körülölelve a gyermekkori emlékekkel, a nagymama málnaszörpjével, a nagypapa csendesen bölcs mosolyával, az unokatesókkal elkövetett minden csintalansággal.


Bankó-Erdősi Viktória Elég az hozzá című könyve egészen biztosan az utóbbiak közé tartozik.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Azt mondják, a mai városi gyerekek már nem tudják, hogy a tej nem dobozban terem és nem ismerik a naptól még meleg friss paradicsom ízét. És hogy szerencsés az a gyerek, akit falusi nagyszülőkkel ajándékozott meg az élet, mert van a gyerekkornak egy olyan szelete, melyet senki máshol nem lehet megkapni, csak a falusi nagyszülőktől – bár ma már sajnos ez sem feltétlenül igaz. Nekem szerencsém volt, nekem jutottak nagyszülők igazi falusi udvarral, veteményessel és állatokkal, ahogy kell. Jutottak feledhetetlen nyarak az unokatestvérekkel, akikkel mindent kipróbáltunk, amit csak lehet és szabad – és azt is, amit nem szabad, erről a nagyikám és a nagypapám tudna mesélni, de sajnos már régen nincs köztünk egyikük sem.

Bankó-Erdősi Viktória Elég az hozzá című könyve egyfajta családregény, aminek a cselekménye két szálon fut: egymás mellett halad a nagyszülőknél töltött gyermekkori nyarak emlékének felidézése és egyben búcsú is azoktól. Olvasás közben egy pillanat alatt visszarepültem a gyerekkoromba, hiszen a szereplők, a tárgyak, a kimondott és ki nem mondott szavak mind-mind visszaköszöntek gyerekkoromból.

A nagyikám, akinek ugyanígy égett a keze alatt a munka, gyűlt a kitépett gyom az ágyás mellett, sült a palacsinta, formálódott a sütemény és került üvegekbe a piros málnaszörp. A nagypapám, aki ugyanilyen csendes-bölcsen tudott nézni, keveset szólt, de az összes unoka holtbiztos lehetett benne, hogy nagyon szereti mindannyiunkat, válogatás és méricskélés nélkül, feltétlenül. Az unokatesók, akik a nyár folyamán időnként cserélődtek, az egyik érkezett, a másik hazament, de akárhányan is zajongtunk éppen a falusi udvaron, a nagyszüleimnek mindig résen kellett lennünk, mikor mit találunk ki éppen. Az embernél magasabbra nőtt hatalmas kukoricatáblát kell átfésülni értünk attól rettegve, hogy soha nem találunk ki onnan, vagy a nővéremet kimosdatni a sárból, mert hiába kérte a nagyikám mindig, hogy csak félig töltsük a kútnál a kannákat (kantákat, ő így mondta), mert nehéz lesz, a nővérem meg akarta mutatni, hogy nem anyámasszony katonája ő, két csordultig tele kannát akasztott a nagypapa hozzá képest óriási biciklijének kormányára, egyet jobbról, egyet balról, bele is fordult a keskeny járdáról az útszéli árokba, esetleg a messzi töltésig szaladni utánunk, mert jaj, mi lesz, ha elragad bennünket a Körös.


Aztán ott vannak a ki nem mondott szavak, az el nem mesélt történeket. És az elmondottak is. Például hogy a gazdasági világválság hogy vitte el a szó szerint téglánként összerakott szerény, de biztos egzisztenciát, amit a nagypapám – ma már úgy mondanánk, építési vállalkozóként – felépített, kezdhetett elölről mindent, mindig az újat keresve és mindent kipróbálva, legyen szó a kemény mindennapi munkát könnyítő szerkentyűk kitalálásáról, amihez soha nem használt papírt és ceruzát, minden a fejében született meg és formálódott, mígnem testet öltött, vagy postagalambok tenyésztéséről, amivel egészen a díjakig vitte. Tőle azt tanultam meg, hogy bármibe is kezdünk, igyekezzünk jól csinálni. A nagymamámtól pedig azt, hogy egy család összetartásához nem kell sok iskola és komoly tudományok, „csak” szív, lélek és két dolgos kéz.

"A mami meg a papi dolgoztak reggel és délben és este, és a mami meg a papi szerették egymást, a gyerekeiket, az unokáikat, a földet, az állatokat, azt a tyúkot is, amit levágtak, azt a nyulat is, amit leadtak. A mami meg a papi tanítottak egész életükkel, a mami meg a papi csodálatos emberek voltak és kész, és kész."

Elmerülök az emlékekben, és előttem is megjelenik a nagyikám tésztát dagasztó keze, ahogy a fényes tésztából mindig kicsíp egy-egy darabot az összes unokájának, hogy aztán a sparhelt platniján sülő esetlen perecet formáljanak belőle a gyerekkezek. Vagy amikor borsót fejtünk neki a leveshez, és percenként ránk szól, hogy ha olyan tempóban esszük a friss édes borsószemeket, ahogy fejtjük, akkor mi marad a levesbe?


Olvasom a könyvet, a nagypapával közös fűkaszálást, a csirkekopasztást és a többit, és minduntalan azon kapom magam, hogy de hiszen ezek az én békési nyaraim! „Majd én csinálom, te csak nézd, éles a kasza, mint a borotva”, persze, hogy megpróbáltam, amint egy pillanatra félrenézett, egy perc múlva már bánta is a nagylábujjam. „Csinálok egy jó forró koppóvizet” (igen, így mondta mindig a nagyikám, két pével, néha hárommal is), és már repkednek is az átvágott nyakú csirke vizes tollai, azt az utánozhatatlan szagot árasztva. Amit más talán büdösnek mondana, nekem ez is hozzátartozik a gyerekkorhoz.

Ugyanúgy, mint a könyvben Esztinek, Hanninak, Julcsinak és a többieknek.


Bankó-Erdősi Viktória Elég az hozzá című könyvét a Tarandus Kiadó adta ki. Mintha én írtam volna. Ajánlom mindenkinek, aki ugyanígy érez.


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Néhány további könyvajánló:

A lányomért bármit – könyvajánló

A visszakapott élet – könyvajánló a mellrákról

Mániás depresszió, avagy bipoláris... – könyvajánló

Az asszony verve jó? – könyvajánló

Aki a legfontosabbat utoljára hagyta – könyvajánló

Apaként feminista vagyok, mert bízom a lányomban

Apám eladott bennünket rabszolgának

Egyasszony – mert bajban nem gyenge a nő

Kismama sárga csillaggal - könyvajánló


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

nekem_szol_logo_final.jpg

© 2019 Anyás-Apás