• Anyás-Apás

Mániás depresszió, avagy bipoláris... – könyvajánló

Régebben mániás depressziónak hívták, mára bipoláris hangulatzavar lett a neve. De mindkettő kifejezi a betegség lényegét: egyszer fenn, egyszer lenn, egy végeérhetetlen hullámvasút az élete annak, aki megkapja ezt a diagnózist. De sajnos nem mindenki kapja meg, akinek szüksége lenne rá. Pedig megfelelő kezeléssel a betegség kordában tartható.

A múltkor Rados Virág könyvét ajánlottam a párkapcsolati erőszak természetrajzáról. Most egy másik kötetet ajánlok ugyanettől a szerzőtől. Egyszer azt nyilatkozta, hogy míg az első könyve kitalált szereplők története, addig „Bipoláris” című regényében egy hús-vér nő mindennapjait, hányódását és betegséggel való küzdelmét írta meg.


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


„Reggel próbáltam felkelni, de minduntalan visszahanyatlottam. Az ósdi vaságy sodronyán a süppedős szivacsmatrac úgy húzott magába, mintha örökre be akarna szippantani. Arra gondoltam, lám, az egészségesek azt hiszik: kipattanni az ágyból, fogat mosni, felöltözni a világ legkönnyebb dolga. Mindez tőlem most emberfeletti erőfeszítést követelt.”

Így számol be egy megszokott reggelről a könyv főhősnője, Péceli Rita. De ezzel in medias res belecsaptunk a történet közepébe, mert ez már csak később történik, a pszichiátriai osztályon, ahová számtalan figyelmeztető jel után kerül. De szerencsére bekerül, annak ellenére, hogy a környezetében mindenki mást tanácsol, amikor észreveszik, hogy Ritával valami „nem stimmel”.


Az asszony verve jó? – könyvajánló


Péceli Rita újságíró, egy pörgős napilapnál dolgozik, különösebben nem érzi sem túl jól, sem túl rosszul a munkahelyén, de mindig bővel ellátják munkával, ezért fontosnak érzi magát, bár a magánélete, khmmmm... Balázzsal és egy laza, se veled, se nélküled kapcsolatban. Ritának először nem is a nyomott hangulata tűnik fel neki. Hanem az, hogy időről-időre indokolatlanul felpörög, olyankor jön-megy, szervez, indokolatlanul mindenfélét összevásárol, és apróságokból hatalmas patáliát csapva boldog-boldogtalannal összevész. Például a családjában szinte mindenkivel, ami ugyan nem tökéletes család, mert melyik család tökéletes? De tulajdonképpen jól elvannak. De vannak időszakok, amikor úgy érzi, mindenkinek el kell mondania, amit gondol róla, kegyetlenül, nyersen. Ami a szívén, az a száján. Máskor viszont éjfekete köd telepszik az agyára, semmihez nincs kedve, máskor lelkesedéssel végzett munkáját elhanyagolja, reggel az ágyból is alig tudja kivakarni magát – ha ki tudja egyáltalán.


És egyszer eljön az a pont, amikor azt érzi: nincs tovább, egyedül nem megy, segítséget kell kérnie.

„Végigvonszoltam magam az utcán. A forgalmas útkereszteződésben lévő templomot, amire az ablakom nézett, fák és bokrok vették körül. Magamban úgy hívtam, templomsziget, mert az épület sok zölddel egy aszfaltdarabon állt, rendíthetetlenül a száguldozó autók között. A fák azonban most hol szétváltak a szemem előtt, hol fojtogatóan fonódtak a templomra. Éppen harangoztak. A kongatás mintha belülről akarta volna péppé kalapálni a koponyámat. A házba érve üggyel-bajjal felvánszorogtam a harmadikra. Úgy szorítottam a lépcsőkorlátot, hogy belefájdultak az ujjaim.”

Felhívja hát régi orvosbarátját, aki két mondat után pontosan tudja, mit kell tennie: megadja egy pszichiáter kolléganője számát.


És innentől már tulajdonképpen jó sínre kerül Rita élete, már „csak” azt kell túlélnie az ismétlődő kórházi kezelések során, hogy állapota annyira rendeződjön, hogy ismét visszatérhessen a megszokott életébe. Mert bár nem az ő hibája a betegség – ahogyan orvosa, Kardos Erika fogalmaz: „nem a boltban vette” –, nincs belőle teljes és végleges gyógyulás, nincs az orvosok kezében a Szent Grál vagy varázspálca, amivel huss, el lehetne űzni a betegséget. A tünetmentességért mindenkinek, így Ritának is komolyan meg kell harcolnia önmagával – és sajnos a környezetével is.


Mert a mentális betegségeket még mindig nagy homály, meg nem értettség övezi. Az emberek valahogy nem tudják elfogadni, hogy ahogy a májunk vagy a gyomrunk megbetegedhet, úgy megbetegedhet a lelkünk is. És ahogy a törött lábunkkal traumatológushoz megyünk, hogy összerakja a szétcsúszott csontokat, úgy lelki nyavalyáinkkal meg pszichológushoz vagy pszichiáterhez fordulunk, hogy újra összerakja a lelkünket.

„Amikor azt halljuk, mániás depresszió, megijedünk. Nem attól, amit nem tudunk róla, például hogy pontosan mi fán terem. Hanem attól, amit tudunk. Hogy az egy olyan betegség, ami az agyat támadja meg. Márpedig arról, akinek a fejével baj van, hajlamosak azt gondolni, hogy bolond.”

Az első probléma tehát a megbélyegezettség, a stigmatizáció. Ebben Ritának viszonylag jó helyzete van abból a szempontból, hogy egy nyitott, elfogadó munkahelyi közösségben dolgozik a kiadóban, ahol – ahogy ő fogalmaz – mindenkinek van valami „furcsasága”, nem akadnak hát fenn különösebben azon, hogy az egyik munkatársuk pszichiátriai kezelésre szorul.


De a mentális betegségek láthatatlanok, nem annyira nyilvánvalóak, mint egy bőrkiütés vagy egy makacs köhögés, sokan gondolják ezért, hogy ami nem látszik, az nincs is. Több ismerőse is azzal nyugtatja ezért Ritát, hogy nincs is semmi baja, nem kell neki doktor, hiszen milyen jól néz ki – vagy legalábbis nem rosszabbul, mint máskor. Aztán ott vannak az önjelölt pszichiáterek is, akik szerint nem kell ezt a depresszió dolgot annyira felfújni, csak egy kis önuralom, szedje végre össze magát, gyűjtsön egy kis akaraterőt és hipp-hopp, volt depresszió, nincs depresszió. És Rita hiába magyarázza, hogy ez nem ennyire egyszerű, a depresszió komoly pszichiátriai betegség, nem lustaság és nem is akaratgyengeség. Még az orvosbarát is azt mondja egyszer neki, hogy egy ilyen stramm nő, mint Rita könnyen elbánik ezekkel a „zűrös” időszakokkal, minek ide orvos?

„A mániás depresszióból, orvosi kifejezéssel élve bipoláris hangulatzavarból nem lehet kigyógyulni. Szervi probléma, génhiba, gyógyíthatatlan. A legtöbb, amit az ember tehet ellene – és ez nem kevés –, hogy szedi a gyógyszereit, rendszeresen jár vizsgálatra, és amint csak egy kicsit is megbillenni érzi a kényes egyensúlyt, rögtön szól az orvosának. Szóval a betegnek nagyon kell figyelnie magára, cserébe teljes értékű életet élhet. De a szíve mélyén ott marad a bánat, hogy amíg él, beteg lesz, és neki ezzel együtt kell léteznie. Hozzátartozik, ugyanúgy, mint a haja vagy a körme.”

Rados Virág „Bipoláris” című regénye nem mindenhol könnyű olvasmány, bár azt gondolo, hogy írója mindent kihozott a témából, amit lehetett, hogy érdekes, olvasmányos, sőt sokszor megmosolyogtató legyen Péceli Rita története. Mindenkinek ajánlom elolvasásra. Neked, aki Ritában magadra ismersz, és éppen most döbbensz rá, hogy mindaz a hangulatzavar, amit az élet velejárójának, a mindennapi stressz következményének tekintettél, amivel nincs mit tenni, az igenis egy jól körülírható betegség, amire van segítség. És neked is, aki eddig azt gondoltad, hogy a mentális betegségért valamilyen módon az elszenvedője a hibás, és nincs olyan, hogy depresszió, csak lustaság, tohonyaság és akaratgyengeség. Mert akkor eddig veszélyes tévhitben éltél. Ráadásul bármikor átkerülhetsz te is a másik oldalra.


A könyvet évekkel ezelőtt adta ki a Jaffa Kiadó, de webshopokban itt-ott még fellelhető. De antikváriumokban és e-könyvként biztosan. Én a Líra webshopjában vettem meg e-könyvként.

Fotó: Shutterstock

#bipolaris_zavar #manias_depresszió #konyvajanlo #rados_virag


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Ezek is érdekelhetnek:

Hiba volt Gretát a frontvonalba tolni, de jót tett a depressziójának

A néma gyilkos az apákat is fenyegeti

Nagy baj, ha sokat van a gyerek onlájn? Nem, de figyelj a jelekre!

Ott a fal, haljunk meg mindketten!

20 téma, amiről inkább nem beszélünk

Hogyan pusztítja a közösségi média gyerekeink lelkét?


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

© 2019 Anyás-Apás