Aki a legfontosabbat utoljára hagyta – könyvajánló
Megjelent Szentesi Éva „A legfontosabbat utoljára hagytam” című könyve. Magas labda lenne azt írni, hogy a legfontosabbat tényleg utoljára hagyta, de mivel az elsőként megjelent „Hamvaimból” és a legújabb „A legfontosabbat utoljára hagytam” cím kötetei között írt könyvei számomra kimaradtak, ezt így, ilyen formában nem állíthatom biztonsággal.
Az mindenesetre biztos, hogy a legújabb könyvét mindenkinek ajánlom: annak is, akinek valaha már bármilyen köze volt a méhnyakrákhoz, és annak is, akinek még soha. Mert ki tudja, mit hoz a jövő...
Tetszett?Kövess és lájkolj a Facebookon!
Tartozom egy vallomással. Amikor Szentesi Éva először a nyilvánosság elé lépett betegséget történetével, majd később a formális rákedukációval, a méhnyakrákkal kapcsolatos felvilágosító előadásaival, azt mondtam, hogy igen, ez kell, ez fontos. De a stílusával nem igazán tudtam megbarátkozni, nem éreztem a magaménak. Túl sok, túl harsány, túl... khmmmm, karcos... és leginkább túl indulatos. Talán azért taszított – nem, nem a cél, hanem – az eszköz, mert meggyőződéssel vallom, hogy az edukáció egy tűpontos precízséget igénylő dolog, ahol éppen ezért nincs helye az indulatoknak. Az érzelmeknek nagyon is, de az indulatoknak nem, mert – legalábbis szerintem – elhomályosíthatja a tisztánlátást, elvonhatja a figyelmet a lényegről, rossz helyre tolhatja a hangsúlyokat és akár a pontosság rovására is mehet. A „Bassza meg a rák (és a rossz rendszer), de tényleg! – Szentesi Éva méhnyakrákellenes kiáltványa”, ami 2017-ben jelent meg, nagyjából minden, amit én NEM gondolok rákedukációról és úgy általában egészségügyi tájékoztatásról és figyelemfelhívásról. Szerintem felesleges, sőt kontraproduktív az összes abüdöskurvaistenitnekimostmár, picsa, kurvára, leszarja és társai. Persze az is lehet, hogy valakinél éppen ez működik, nem tudhatom...
De az „A legfontosabbat utoljára hagytam” tetszik. Minden, amit én is gondolok rákedukációról és úgy általában egészségügyi tájékoztatásról és figyelemfelhívásról. Nem tudom eldönteni, hogy azoknak szól, akik már érintettek vagy azoknak, akik nem és nem is szeretnének soha azok lenni. És pont ez a jó benne, hogy nem tudom eldönteni. Mert mindenkinek szól. Kötelező olvasmányként írnám elő minden kamasz lánynak. Vagy hát mégse, hiszen a kötelezőket mindenki utálja.
Arról pedig, hogy – szintén szívügyem és vesszőparipám – a könyvben minden szakmailag is a helyén legyen, a szakmai lektorálást végző dr. Koiss Róbert nőgyógyász-onkológus tudása és hozzáértése gondoskodik.
Szóval tán mégse legyen kötelező Szentesi Éva „A legfontosabbat utoljára hagytam” című könyve, inkább csak kérlek, hogy olvasd el és utána csempészd a kamasz lányod keze ügyébe is!
„2015. május 13-án megkaptam életem legfontosabb eredményét: negatív lett a PET CT eredményem, azaz a teszt szerint a daganat tökéletesen eltűnt a szervezetemből. Azért is volt nagy szó ez, mert az orvosok ennek leginkább nulla, de legfeljebb is maximum egy százalék esélyt jósoltak. Azóta eltelt szinte percre pontosan öt év, az állapotom fontos fordulóponthoz érkezett, s a legfrissebb eredmények még mindig negatívak. Ez a könyv részben ennek az ünneplése, részben pedig egyfajta tudás és élményanyag átadása. Ebben a kötetben benne van mindaz, amit megtanultam a lelkemről és a fizikai valómról a sokszor fájdalmas gyógyulás és testi-lelki rehabilitáció kőkemény évei alatt.
Szentesi Éva”
Fotó: Anyás-Apás
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!