Egyasszony – mert bajban nem gyenge a nő
Péterfy Novák Éva Egyasszony című könyve nem könnyed strandregény, viszont kötelező olvasmánnyá tenném az iskolákban. Nem, nem csak a lányok számára. Az a típusú könyv, melyben lélegzetvisszafojtva várjuk, hogy hepiend lesz-e a vége, pedig már azelőtt tudjuk a cselekményt és a végkifejletet, mielőtt egyáltalán kinyitnánk a könyvet. Hiszen a kötet megjelenésekor elég nagy visszhangot kapott a sajtóban az az élethelyzet, melyből a könyv született.
Nekem ez a könyv az asszonyok erejéről szól. Az anyák erejéről, de nem csak az övékről.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Péterfy-Novák Éva Egyasszony című könyvével sokáig kerülgettük egymást a megjelenése óta eltelt néhány évben. A könyvesboltban járva minduntalan a kezembe került, forgattam, nézegettem, de végül mindig visszakerült a polcra. Talán mert a megjelenése környékén úgy éreztem, hogy agyonhájpolják a könyvet, engem pedig az ilyesmi inkább elriaszt, mint hogy olvasásra csábítana. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy ezzel a könyvvel dolgunk van egymással. Néhány hónappal ezelőtt végül bekerült előbb a kosaramba, aztán az otthoni könyvespolcon az elolvasásra váró nagy könyvek kupacába. Nem, nem azért, mert nem volt időm elolvasni (mondjuk az sincs sok), hanem mert nem éreztem, hogy itt a pillanat, hogy belevágjak. Aztán pár napja egy másodperc alatt hasított belém, hogy nekem ezt most KELL elolvasnom. Nem holnap, nem két nap múlva, hanem most azonnal. És le sem tettem, míg a végére nem értem.
És hogy valami láthatatlan kapocs van közöttünk, anyák és lányok és a könyv között: a minap nagylányom ezzel fordult hozzám, kicsit méltatlankodva, hogy feleslegesen költött a könyvekre rendelkezésére álló keretéből, ami úgyis mindig szűkösebb, mint a könyvek utáni éhsége: Anya, miért nem mondtad, hogy ez a könyv már megvan nekünk? Én is megvettem. Megvette ő is, mint én, körülbelül ugyanakkor, mint én.
Ha jól emlékszem, az Egyasszony eredetileg 2015-ben jelent meg. Abban az időben sok recenziót, értékelést lehetett róla olvasni. Ezekben a sokszor szinte szóról-szóra egyforma recenziókban mindig kiemelik, hogy a történet egy teniszezni siető szülészorvos által türelmetlenül, sürgetve levezetett szülésből világra jött beteg kislányt, Zsuzsikát nevelő és nem mellesleg egy bántalmazó kapcsolatban élő nő története. Aki legjobb tudásával és minden szeretetével próbál helytállni anyaként és feleségként is. Amíg vállalható és még azon túl is.
Számomra a könyv az asszonyok erejéről szól, az anyáéról, a nagymamáéról és mindenkiéről, aki védőgyűrűként áll Zsuzsi és az édesanyja körül. Már attól a pillanattól, amikor az anya még nem is tudja, mekkora a baj. A család tapintatból, a szülészorvos lelkiismeretfurdalástól vagy ki tudja mitől hajtva hallgat. Kifáradt a baba a szülésben, de majd kipiheni – hangzott el az első napokban számtalanszor. A nagymama csak jóval később árulta el, hogy a szülés utáni kórházi látogatási napokon sorba állította a rokonságot, és csak az mehetett be, aki megtörölte a szemét és az orrát, és képes volt mosolyogni. Mert megyünk tovább, tesszük a dolgunkat…
A könyv az asszonyok erejéről szól, annak az asszonynak az erejéről, aki végül képes volt kilépni a bántalmazó kapcsolatból, egy olyan férj mellől, aki már akkor is megütötte, amikor az beteg kislányukat tartotta a karján. Péterfy-Novák Éva visszamegy a közös lakásba a holmijáért, ám a férje azt mondja, hogy mindent vihet, ami az övé, de a kislányukról készült képekből egy darabot sem, ha kellenek a fotók, akkor ne hagyja el a férfit. Amikor itt tartok az olvasásban, azt veszem észre, hogy lélegzetvisszafojtva drukkolok. Mert egyszerűen nem lehet ennyire aljas. Nem zsarolhatja meg ilyen gyalázatos módon. Most, most mindjárt jobb belátásra tér… De nem, ennyire aljas és ennyire gyalázatos, a nőnek úgy kell elhagynia közös otthonukat, hogy egyetlen képet, egyetlen emléket sem vihet magával a kislányról. És ez azóta is fáj − írja a könyvben.
Pár napja láttam Péterfy-Novák Évával egy beszélgetést. Ebben sok mindenről mesélt, például a könyv keletkezésének körülményeiről és. Elmondta, mennyire nehéz volt feldolgozni a gyászt és a veszteséget, hiszen diósgyőri lány, egy olyan családból származik, ahol ennek nincs szokása és hagyománya. Egy pszichológus indította el a feldolgozás útján, azzal, hogy azt mondta neki: Engedd meg magadnak, hogy írj és sírj!
És a végére hagytam a beszélgetés – és persze az Egyasszony − számomra legmeghatározóbb mondanivalóját: A gyereked a zsigereidben van. Ha a temetőben van, akkor is.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!