Apaként feminista vagyok, mert bízom a lányomban
Évekkel ezelőtt jelent meg annak a pakisztáni kislánynak a könyve, akire tálib szélsőségesek rálőttek azért, mert így akarták megakadályozni, hogy az akkor 15 éves Malála Júszufzai harcoljon a lányok tanuláshoz való jogáért az ázsiai országban.
Egy kis könyvajánló, és Malála édesapjának gondolatai – többek között a feminizmusról is.
A most 23 éves Malála Júszufzai 1997. július 12-én született Pakisztánban, egy tanítóként dolgozó apa és egy iskolázatlan, de rendkívül intelligens és tájékozott háztartásbeli anya gyermekeként. Malála már gyermekként igazságtalannak tartotta, hogy az egyre nagyobb hatalmat szerző iszlám fundamentalista tálibok megtiltották, hogy a lányok is járhassanak iskolába – ezért minden lehetséges fórumon felszólalt a diszkrimináció ellen. Blogot is vezetett, bár anonim módon, de rövid időn belül szinte mindenki tudta, kit takar a Gul Makar (Búzavirág) álnév, és a világsajtó is felkapta és idézte a bejegyzéseit. Nem csoda hát, hogy hamar szúrni kezdte a szókimondó lány a fanatikus tálibok szemét, akik mindent meg is tettek, hogy elhallgattassák. A közösségi médiában fenyegető kommenteket kapott, egyes újságokban is figyelmeztették, hogy hagyjon fel a „nyugati gondolkodást népszerűsítő tevékenységével”. Az ilyen lapokat rendszeresen becsúsztatták az ajtaja alatt, hogy biztos eljusson hozzá a fenyegetés.
De hiába volt minden, Malála nem hallgatott el, ezért 2012. október 9-én az iskolabuszra felrontó tálib fegyveresek rálőttek. Szerencsére nem halt meg, de maradandó sérüléseket szenvedett. Először egy pakisztáni katonai kórházba szállították helikopterrel, majd egy birminghami kórházban fejezték be a kezelését és rehabilitációját.
Azóta is Angliában él a családjával. Már 2013-ban jelölték a Nobel-békedíjra, és egy évvel később meg is kapta a rangos elismerést.
Én vagyok Malála
Még 2012-ben jelent meg „Én vagyok Malala” című könyve, de valahogy nyolc évnek kellett eltelnie, hogy a kezembe kerüljön. Éppen a minap fejeztem be az olvasását. Nos, a könyv első fele olyan szempontból egy pici csalódás volt, hogy – már csak a könyv címe alapján is – szerintem nemcsak én, hanem minden olvasó abban a reményben veszi a kezébe a kötetet, hogy megtudja belőle, milyen volt egy bátor kislány szemével a tálibok Pakisztánja. Ezzel szemben a könyv első fele egy – egyébként jó – összefoglaló Pakisztán történelméről és arról, hogyan jutott el az ország addig, hogy nemkívánatossá vált a lányok iskolázása. Nem vagyok persze naiv, ezért pontosan tudom, hogy készülnek ezek a könyvek, de jobban örültem volna, ha legalább úgy tűnik, mintha valóban egy kislány írta volna a sorokat. De ezzel együtt jó és érdekes könyv, hasznos bepillantás egy olyan kultúrába, ahol a lányok helye nem az iskolapadban van, a nők pedig nem is álmodhatnak arról, hogy orvosok, ügyvédek vagy akár buszvezetők legyenek.
Én vagyok Malála édesapja
Malála könyvét sokan ismerik, megjelenésekor nagy publicitást kapott, azt viszont kevesebben tudják, hogy édesapja, Ziauddin Júszufzai is írt könyvet „Let Her Fly: A Father’s Journey” (Engedjétek őt repülni: egy apa útja) címmel. Ez visszaemlékezés a nők jogaiért Pakisztánban folytatott küzdelemre és kapcsolatáról lányával, Malálával. A cikk végén ebből a – tudomásom szerint magyarul még meg nem jelent – könyvből idézek:
„Jóval azelőtt, hogy Malála megszületett, jóval azelőtt, hogy kéz a kézben harcolni kezdtem vele a lányok és nők jogaiért, jóval azelőtt, hogy a tálibok brutális támadást indítottak a kislányom ellen, hoztam egy döntést. Egy kis faluban nőttem fel Pakisztán északi részén, ahol megkérdőjelezhetetlen volt az apák, férfiak döntési joga és felsőbbrendűsége. Öt lány- és egy fiútestvérem van, és azt láttam, hogy mi, fiúk mindig jobb cipőket, több ruhát és finomabb falatokat kaptunk, mint a lányok. Azt láttam, hogy az édesanyám nem hagyhatta el felügyelet nélkül a házat, és ha például egy orvosi recepten meg kellett jelölnie az orvosnak, hogy kinek a nevére szól a gyógyszer, soha nem az anyám valódi nevét – Maharo Bibi – írta rá, hanem azt, hogy Rohul Amin felesége vagy Ziauddin anyja. És ami a legrosszabb, azt láttam, hogy amikor én iskolába mentem, akkor a lánytestvéreim otthon maradtak, ami eleve lehetetlenné tette a jövőjüket.
Akkor elhatároztam, hogy ha én egyszer apa leszek, akkor egészen másként fogom csinálni.
Amikor megnősültem, a feleségemmel elhatároztuk, hogy egyenlőségen alapuló családot építünk, ahol mindenki tiszteli a másikat, ezért ugyanúgy neveltük Malálát, mint két fiútestvérét, Kushalt és Atalt. Már 45 éves voltam, amikor először hallottam a feminizmusról, csak miután a meglőtt kislányom után Birminghambe költöztünk. Akkor jöttem rá, hogy az, amit éveken át a családomban, szűkebb és tágabb közösségemben igyekeztem meghonosítani, az nem volt más, mint a feminizmus.
Hiszek abban, hogy az apáknak kulcsszerepük van a nők jogaiért folytatott küzdelemben. Voltak a történelemnek nagy pillanatai, a szüfrazsettektől a #MeToo mozgalomig, csodálatos személyek és szervezetek, melyek a nemek közötti egyenlőségért, a lányok és nők jogaiért harcoltak és harcolnak. De a patriarchális társadalmakban – és ne legyenek illúzióink, vannak ilyen közösségek a nyugati államokban is – a feminizmus alapköve a család. Nem tudom, miért léptem pont én erre az útra, míg más apák fejet hajtottak az évszázados értékítéletek előtt. Talán azért, mert gyermekkoromban sokat bántottak a szokásosnál is sötétebb bőröm és a dadogásom miatt, ezért azóta is dühöt szül bennem a diszkriminináció minden formája.
Ha egy apa feminista akar lenni, akkor azzal kell kezdenie, hogy hisz abban, hogy a lányai is értékesek, mert ezzel az egész család jövőjét megváltoztathatja. Azok az apák, akik hagyják kibontakozni lányaik tehetségét, kiállnak a jogaikért és úgy nevelik őket, hogy minden pillanatban érezzék, hogy az apjuk hisz bennük, felvirágzást és boldogságot hoznak az egész családjuknak.
Most, hogy Malála nélkülem járja a világot és egyetemre jár, rettenetesen hiányzik nekem. De a szívem mélyén határtalanul boldog vagyok, hogy szabad és magabiztos nő, aki már nem szorul az én gyámságomra. Az a jó szülő, aki azt kívánja, hogy a gyermeke annyira független személyiséggé váljon, amennyire csak képes. A mi családunk leszámolt a patriarchátussal Éppen ezért mi mindannyian – a lányom és a felségem is – szabadok vagyunk.”
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!