Amikor a nagyi nem jól tudja – az én történetem
Frissítve: 2022. nov. 13.
Pár napja kiraktam az Anyás-Apásra egy cikket arról, hogy néha csak bosszantó, de akár veszélyes is lehet, ha a nagyszülők, akikre az unokát bízzuk, ragaszkodnak régi szokásokhoz, védőnői tanácsokhoz akkor is, ha azokat már rég túlhaladta az idő azóta, hogy ők neveltek gyereket.
Az Anyás-Apás Facebook-oldalán nagyon sok hozzászólás érkezett a cikkhez, amit nagyon köszönök, jó és rossz példákkal egyaránt, ezekből hoztam most néhányat.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Mivel én is azt vallom, hogy a dolgok megbeszélésével mindig – na jó, majdnem mindig –meg lehet találni azt, amivel mindenki elégedett, először egy jó példa Juditéktól:
„Anyukámnak is volt pár elavult módszere, de ahogy egyre határozottabb lettem, ezeket elengedte. Mivel a fiam a nagyszülőkkel van, míg dolgozunk, muszáj megtalálni a közös hangot. Amikből voltak kisebb nézeteltérések, az az édesség, mesenézés és az internetre feltöltött képek. De megtaláljuk mindig az arany középutat, és szerintem a fiamra nagyon jó hatással van, hogy a nagyszülők is kiemelt helyen szerepelnek az életében.”
Hasonlóan megértő nagymama jutott Xénia kislányának is. Igaz, hogy csak egy, de úgy tűnik, hogy szerencsére ő két nagyit is kitesz:
„Anyámat nem is érdekli a kislányom, pedig első unokája. Helyette kaptam egy olyan anyóst, akit mindenkinek szívből kívánok. Nem szól bele dolgokba, ha kérdezzük, természetesen elmondja, ő mit hogy csinált, de ha mégsem úgy teszünk, akkor sem sértődik meg. Imádja a lányunkat, neki is első unokája. És a kislányom is nagyon szereti az ő egyetlen nagymamáját.”
Hajnalka anyósa is igaz jófej nagyi, aki nagyon jól tudja, mennyit tudna ártani azzal, ha a gyerek előtt bonyolódna vitába a szülőkkel a gyereknevelésről:
„Vannak elavult módszereik, de tiszteletben tartják, hogy ő a mi gyerekünk, a játékszabályokat mi hozzuk. Tegnap dübörgött a hiszti, anyósom némán ült, csak annyit mondott az unokának, hogy rám ne nézz, ezt nem velem kell megbeszélned. Utána négyszemközt elmondta, hogy mire reagált volna másképp. Nem na majd ő megmondja, egyszerűen csak elmondta, hogy látta külső szemlélőként. Nem minden nagymama megmondó típus szerencsére.”
Nagyon örülök, hogy nagymamák is hozzászóltak a beszélgetéshez. Erika például még emlékszik rá, hogy ő mennyire utálta, hogy a nagyszülők mindig mindent jobban akartak tudni nála, ezért nagymamaként igyekszik másként csinálni:
„Én nem felejtettem el, milyen rossz volt, hogy rám akarták erőltetni akaratukat a nagymamák. Megvárom, amíg megkérdeznek a menyeim, persze, hogy segítek. Sok mindent kell nekem is megtanulni, hiszen mások a körülmények, sokkal több babacucc van, ami nem volt a mi időnkben, vagy sokkal praktikusabbak, mint annak idején volt. A lényeg az, hogy a gyermek az ő gyermekük.”
Mária szerint nincs baj a nagyikkal, hiszen csak-csak felnevelődtek az ő gyerekeik is:
„Azért minden nagymama felnevelte a gyermekét, és abban az időben nem volt ennyi állami gondozott gyermek.”
Ehhez azért muszáj hozzátennem, hogy lehet, hogy valóban kevesebb gyerek kerül állami gondozásba, de ez szerintem nagyrészt annak volt köszönhető, hogy többgenerációs családok éltek együtt, így a gyerekre akkor is ránézett valaki, ha a szülők alkalmatlannak bizonyultak a gyereknevelésre. Aztán van, akinek így mégiscsak jutott megfelelő gondoskodás, másik gyereknek meg talán még az állami gondozás is jobb lett volna.
Krisztináéknál konkrét dolgokon van nézeteltérés a gyerek körül a nagyival:
„Imádom az anyámat, a világ legjobb nagymamája, de amikor a lázas gyereket bebugyolálta, hogy izzadja ki, ahelyett, hogy hűtötte volna... És nem lehetett megmagyarázni neki, hogy újszülöttnek (meg szerintem senkinek sem) nem adunk feles tejet. Voltak ellentétek, de mindig elfogadta, hogy az én gyerekemmel én vagyok a főnök.”
Végül ismét két tökéletes nagyi. Az egyik Zsanettéknál:
„Nekem anyu mindig elmondja a véleményét is, azt is, hogy anno hogy volt, s azt is hozzá teszi mindig, hogy azóta nagyon sok minden változott, úgyhogy rám bízza, hogy látom jónak. Vagy ha nagyon bizonytalanok vagyunk valamiben, megkérdezzük a védőnő.”
A másik Gábornál és Viktóriánál:
„Köszönettel tartozom édesanyámnak. Nagyon jó nagymama, imádja a kislányomat. Első gyermekem márciusban született, szívesen segít, bármikor fordulhatok hozzá. Igaz, sok olyan dolog van, ami a „mi időnkben másként volt”. Meghallgatom, ha úgy látom, megfogadom, de bárki a családból bármit mond, minden anya saját maga fogja a gyerkőccel a napirendet kialakítani.”
Az Anyás-Apás nagyszülőkkel foglalkozó cikkeiért ide kattints!
Végül elárulom, mi volt nálunk az egyik örök vitapont az anyukámmal. Hozzá kell tennem, nekünk két megmondó, mindent jobban tudó nagymama jutott, de mindig igyekeztünk azon az úton haladni és maradni, amit mi kijelöltünk magunknak. Viszont nem volt lázmérőnk. Soha. Ha beteg volt valamelyik gyerek, „kézrátétellel” megállapítottuk, hogy kicsit meleg vagy nagyon meleg, kell lázcsillapító vagy nem kell lázcsillapító. De ezen túl teljesen mindegy volt, hogy harminchétnyolc vagy harminckilencegy. Anyukám viszont minden egyes alkalommal tüntetőleg külön rákérdezett a fokokra is. A „nem tudom” válaszra pedig minden áldott alkalommal megjegyezte megróvóan:
„Felelőtlenek vagytok. Egy gyerekes családban mindig kell lennie lázmérőnek.”
A lányaim azóta felnőttek, lázmérőnk a mai napig nincs és soha nem is volt – és ez szerintem már így is marad.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!