Vendégszerző · 2023.02.04 22:14 · 7 perc

13 éve vagyok rákos

Emma 13 évvel ezelőtt szembesült először a mellrák dermesztő diagnózisával. Az eltelt nem kevés idő alatt kétszer kellett még hallania, hogy a betegsége kiújult, közben felnevelt négy gyermeket, többször összetört a szíve, majd újra és újra felállt, sok szerettét elveszítette, köztük a legjobb barátnőjét. Félelmetes utat járt be, de annak ellenére, hogy élete végéig kénytelen együtt élni a rákkal és kemoterápiás kezeléseken kell átesnie, azt vallja, hogy nagyon szerencsés.

A rák elleni küzdelem világnapján saját élete alapján meséli el, milyen érzés ilyen sokáig együtt élni a betegséggel, és megosztja a testében tapasztalt változásokat, amelyeket nem szabad figyelmen kívül hagyni.


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

„Milyen az élet?

Ez egy elég sablonos kérdés, nem? Kötelező udvariasság, alkalmi csevegés. De vajon milyen gyakran valóban őszinte a válaszunk? Mi, akik rákbetegséggel élünk, túlságosan is tisztában vagyunk azzal, hogy az a válasz, ami most érvényes, akár a következő pillanatban érvényét veszítheti.

Közel tizenhárom éve vagyok rákos. Életem végéig beteg leszek. Már nem ünneplem meg az egyes kezelések végét, hiszen már a sokadik kemoterápiát kapom, de itt vagyok és azt mondhatom, hogy jól vagyok. A szerencsések közé tartozom.

Az elmúlt évtizedben elég sok drámai dolog történt az életemben. A 2010-es kezdeti diagnózistól kezdve amikor éppen a hármas ikreim és a nagyobbik gyermekem életét próbáltam egyedülálló anyaként navigálni – egészen addig, amikor 2014-ben közölték velem az orvosok, hogy a rák áttéteket adott a testemben. Hónapokig, sőt évekig éltem úgy, hogy a dolgok csak úgy megtörténtek velem, és nagyon ritkán érezhettem azt, hogy ura vagyok az életemben és én irányítom a saját sorsomat.

Az egyik legnagyobb lecke, amit az elmúlt évek során megtanultam, miközben a harmadik diagnózissal is megbirkóztam és elgyászoltam kedves barátaim elvesztését, hogy az emberi kapcsolatok és a közösség támogatása mindennél többet ér. Ez segít bennünket abban, hogy ne csak egyszerűen túléljünk vagy átvészeljük az életünk eseményeit, hanem hogy az előttünk álló kihívások és nehézségek ellenére igazán éljünk , sőt boldogan éljünk. Kell egy közösség ahhoz, hogy megtaláljuk a módját, hogyan tudunk megbirkózni a rák diagnózisával. Ez a közös szókincs, az érzelmi biztonság és az a felbecsülhetetlen ajándék, hogy megtaláljuk azokat, akik képesek átölelni, amikor összeomlunk, és nincs szükség szavakra, csak gyengéd, de erőt adó ölelésre. Ha szerencsések vagyunk, támogató család és barátok vesznek körül, de sokan vannak, akik csak teszik egyik lábukat a másik elé minden nap, néha botladozva, néha lépkedve, néha fél lábon ugrálva – mindegy, hogy hogyan, csak mennek előre.

Amikor megtudtam, hogy a rákbetegség kezelése az esetemben egy egész életen át fog tartani, megrémültem. Még a kórházi zárójelentés vagy a telefonomban tárolt kórházi szám látványa, minden kapcsolat az épülettel traumának tűnt, mert a halált idézte fel bennem. De ezek az érzések idővel, lassan, cseppről cseppre megváltoztak. És igen, ennek nagy részét annak köszönhetem, hogy megtanultam elfogadni a helyzetemet, de óriási segítség volt a támogatás, a gondoskodás, az együttérzés és a megértés, amelyet a kórházban és a családomtól, barátaimtól kaptam. Ezek tényleg fontos dolgok. Egy mosoly, egy őszinte „hogy vagy?” kérdés, a kórházi ápolónő figyelmes gondoskodása, noha ezer egyéb dolga is van. Egy kéz, ami megszorítja vagy megsimogatja az enyémet, egy vidám csevegés az egyik nap, egy figyelmes és szerető hallgatás másnap.

Az idei Rákellenes Világnap témája talán legfontosabb üzenete, hogy minden beteg találja és kapja meg a szükséges és megérdemelt ellátást. Mindenki megérdemli a legjobb kezelést, a legjobb esélyt az életre, de nem kellene, hogy ezért meg kelljen küzdeniük.

Be kell vallanom valamit. Az „igen, ez rák” pillanata előtti hónapokban minden egyes pusztító pillanatban figyelmen kívül hagytam a tüneteket, noha a zsigereim azt súgták, hogy valami nincs rendben. De minden alkalommal tétlen maradtam, homokba dugtam a fejem. Egyszerűen túlságosan féltem. Túlságosan rémült voltam ahhoz, hogy felvegyem a telefont és kivizsgáltassam magam. Így teltek a hetek és hónapok, a tünetek egyre súlyosbodtak, a csomók egyre nagyobbak lettek, és a szorongás minden pillanatot felemésztett. Pedig elméletben mindannyian olyan jól tudjuk. Tudjuk, mi az önvizsgálat menete, melyek a figyelmeztető tünetek. Tudjuk, mit kell ennünk, de hogy valóban megtesszük-e az első lépést, az egészen más kérdés.

Szóval, ha most ezt olvasod, és van valami, amiről azt érzed, hogy valami nincs rendben, de túlságosan félsz cselekedni, megértem. A félelmed normális. Nem vagy egyedül, bármennyire is egyedül érzed magad. Kérj időpontot az orvosodtól, és bármi is lesz az eredmény, utólag nagyon fogsz örülni, hogy meglépted.

Nagyon remélem, hogy a kivizsgálás kedvező eredménnyel zárul. De ha nem, akkor se szenvedj egyedül! Nyújtsd ki a kezed! Ne ijedj meg a rémisztő történetektől, keress helyettük reményteli történeteket, melyekből reményt meríthetsz! Lesznek ilyenek, ígérem. Ott vannak a gyógyulás és a hosszú távú túlélés történetei. Ez az, amire mindannyiunknak szükségünk van, és ez az, amit mindannyian megérdemlünk.”

Fotó: Freepik

Ezek is érdekelhetnek:

Kiderült, mi okozza a bölcsőhalált?

Korababa mentette meg az édesanyja életét

Vakcina jöhet a mellrák ellen is?

Harc a mellrák ellen: kell egy cél, nekem az, hogy anya vagyok!

Mellrák után is vállalhatsz gyermeket

Lehetek-e anya mellrák után?

A kislányom segített túlélni a kemoterápiát és a mellrákot

Gyermeket vártam, de mellrák érkezett – a terhesség alatti mellrákról

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!



Hozzászólás írása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük