Gyermeket vártam, de mellrák érkezett – a terhesség alatti mellrákról
A várandósság a legtöbb nő életében egy csodálatos, várakozásokkal teli időszak, mely természetesen nem mentes a kisebb-nagyobb aggodalmaktól sem. Meg tudom-e szülni? Egészséges lesz-e? De egyáltalán nem számít extrém ritkaságnak az az eset, amikor éppen a terhesség alatt derül fény valamilyen betegségre, például a mellrákra.
Néhány szó a terhesség alatt diagnosztizált mellrákról, tények és tévhitek. És négy érintett anya történetét is olvashatod.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Bár a várandósság nem zárja ki a mellrák lehetőségét, és nem kivételesen ritka, hogy éppen egy várandóst diagnosztizálnak mellrákkal, de azért szerencsére gyakorinak sem mondható. A brit rákstatisztikák (National Cancer Registration and Analysis Service) adatai szerint például minden 1000 terhesség közül egyben fordul elő, hogy éppen a várandósság ideje alatt derül fény a mellrákra. Bár viszonylag ritkák az ilyen esetek, ám a szakemberek arra figyelmeztetnek, hogy az esetszám folyamatosan emelkedik – ezt részben azzal is magyarázzák, hogy manapság a nők idősebb életkorban vállalnak gyermeket. Egy másik vizsgálat szerint, melyet az Annals of Internal Medicinecímű lapban hoztak nyilvánosságra, a szülés utáni egy évben a mellrák előfordulásának kockázata emelkedik, majd a még nem szült nőknél észlelhető szint alá csökken.
„A terhességi emlőrák egy nagyon speciális helyzetet jelent, több szempontból is. Az emlőrák az esetek egy részében ilyenkor genetikai hátterű, sokszor családi halmozódás is felderíthető, máskor azonban semmilyen nyilvánvaló ok-okozati összefüggés nem fedezhető fel az emlőrákkal, egyszerűen arról van szó, hogy a betegség kialakulása időben egybeesik a nők gyermekvállalás szempontjából legaktívabb életszakaszával. Hiszen ma már egyre inkább a harmincas évek felé tolódik el az első terhesség időszaka, és ebben az életkorban már az emlőrák is gyakoribb, mint 20 és 30 éves kor között” – mondta dr. Szentmártoni Gyöngyvér onkológus szakorvos az Intimának.
(A mellrák és a terhesség közötti összefüggésekre vonatkozó további információkért ide kattints.)
Olyan nők vallomásai következnek, akiknél a várandósság alatt derült ki, hogy mellrákjuk van:
Laura: „Szabad sírni, kiabálni – de nevetni is.”
Laura várandósságának 20. hetében járt, amikor az egyik reggel egy csomót vett észre a mellében. Akkor 35 éves volt. „Öltözködés közben egy apró, kemény csomó tévedt az ujjaim alá a jobb mellemben, éppen a mellbimbóm alatt. Egy órával később már a kórházi váróteremben ültem vizsgálatra várva. Éppen azon gondolkodtam, milyen nevet adjunk a babának. Aztán eszembe jutott a csomó, és egészen magától értetődően jött a gondolat, hogy ez akár rák is lehet – emlékszik vissza most, három évvel később. Az is eszébe jutott, hogy talán meg kell szakítani a terhességét, de erre végül szerencsére nem került sor, a 35. héten az orvosok megindították a szülést, és egészséges kislány jött a világra.
„Azoknak, akiket éppen most diagnosztizáltak mellrákkal, azt üzenem, hogy sok minden áll előttük, aminek csak nagyon kicsi része az, ami jó. Sírjatok és kiabáljatok, ha azt érzitek, hogy erre van szükségetek. Ne szégyelljétek, ha vannak olyan napok, amikor csak feküdni és jajgatni van kedvetek. De mindig van segítség, ezeket két kézzel ragadjátok meg. Sokat segíthet, ha megpróbáljátok valahogyan kifejezni érzéseiteket, például valamilyen művészeti ág segítségével. Ha az emberek azt kérdezik, segíthetnek-e valamiben, fogadjátok el a segítséget és mondhatok egy konkrét dolgot a segítőkész ismerősnek, amivel valóban könnyebbé teheti az életeteket. Mondjátok például azt, hogy igen, holnap jól esne egy finom tészta, ha teheti, készítse el nektek. Tudom, hogy nem mindig megy, de próbáljatok nevetni, például a kemoterápiás nővérekkel, akik hihetetlenül jó emberek. Vagy a barátaitokkal, akik ajándékkal lepnek meg, például egy tálca finom süteménnyel” – ad tanácsokat sorstársainak Laura.
Szonja: „A betegség elvette tőlem a választási lehetőségek egy részét.”
Szonjánál 2018 júliusában diagnosztizáltak mellrákot, amikor hét hónapos várandós volt második volt. Bár az orvosok azt mondták, hogy a betegség nem veszélyezteti közvetlenül a terhességet, a 36. héten megindították nála a szülést.
„Nehéz volt megbirkóznom a bűntudattal, hogy a kislányomnak miattam kell korábban megszületnie” – mondja Szonja, aki számára további lelki terhet jelentett, hogy csak két hétig szoptathatta a babát, ellentétben az első gyermekével, aki 13 hónapos koráig szopott.
„Pokolian nehéz volt megélni, hogy vannak választási lehetőségek, melyektől a betegségem miatt elesek. Amennyit csak tudtam, szoptattam és fejtem a kemoterápia elkezdése előtt, de az összes rossz élmény közül mégis az a legrosszabb, hogy második kislányomnál a betegség megfosztott attól az ölelő összetartozástól, amit a szoptatás jelent. Kiesett egy időszak az életemből, ami soha többé nem jön már vissza” – mondja Szonja.
Éppen most fejeződött be az utolsó kemoterápiás kezelése, és úgy érzi, hogy az összes nehézség – fájdalom, nagyfokú kimerültség, ízületi fájdalmak, hányinger, görcsök és egyebek – közül azt a legnehezebb megélni, hogy elveszítette a kontrollt saját élete felett. „Arra kényszerített az élet, hogy teljes mértékben más emberektől függjek, hogy meg kelljen bíznom bennük. Nem vagyok képes ellenőrizni, hogy jól van-e bepakolva a mosatlan a mosogatógépbe, vagy hogy a nagyobb gyerekem időben lefekszik-e. Nem tudok szoptatni, és a legrosszabb napokon még az ágyból sem vagyok képes felkelni. Nagyon nehéz lelkileg feldolgozni a helyzetet, és még nehezebb, ha anya vagy, és folyton azon aggódsz, hogy az emberek kérdezősködni fognak arról, hogyan tudsz megfelelni a szülői feladatoknak, te pedig kénytelen leszel elismerni, hogy nem tudsz megbirkózni vele. Nekem is hónapokba telt, hogy kimásszam ebből a helyzetből. Azt javaslom azoknak a nőknek, akik az enyémhez hasonló helyzetbe kerülnek, hogy fogadjanak el minden segítséget, amit felajánl számukra a környezetük. Legyenek biztosak magukban, abban, hogy erősek és meg tudják csinálni, még akkor is, amikor a leggyengébbnek érzik magukat.”
További élettörténeteket olvashatsz ide kattintva.
Mellrák és szoptatás
A mellrák és a szoptatás összefüggéseiről szólva két területet kell érinteni: az egyik, hogy vannak esetek, amikor a mellrákra éppen a szoptatás alatt derül fény; a másik, hogy mellrák kezelése (műtét, kemoterápia) után lehetséges-e szoptatni.
Elöljáróban érdemes leszögezni, hogy bár valós veszély, hogy az emlőrák éppen a szoptatás alatt jelentkezik, ám ez nem gyakori jelenség, mindössze néhány százalékot tesz ki az összes emlőrákos eseten belül. A szoptatás alatt a mellrák felismerését nehezíti, hogy egyébként is előfordulhatnak elváltozások a mell állományában, például mellgyulladás alakulhat ki. Ennek az a veszélye, hogy egyrészt elfedheti a mellrák tüneteit, másrészt előfordulhat, hogy a mellrák tüneteit tévesen egyszerűen a szoptatás következményének tulajdonítják.
A témáról itt olvashatsz részletesebb összefoglalót.
Ami pedig azt illeti, hogy a mellrák kezelése után is lehetséges-e a szoptatás, dr. Szentmártoni Gyöngyvér onkológus szakorvos így fogalmazott az Intimának: „Akár műtét után is vállalható gyermek, sőt az anya ép melléből akár még szoptathatja is a babát. De akkor sem történik semmi helyrehozhatatlan a gyermek egészsége vagy későbbi élete szempontjából, ha erre nincs mód, ilyen esetekben teljesen elfogadható és megfelelő megoldást jelentenek a korszerű tápszerek.”
Karolina: „Kérdezz! Gyűjts össze annyi információt, amennyit csak tudsz!”
A 45 éves Karolinát három évvel ezelőtt, 14 hetes terhesen diagnosztizálták mellrákkal, amikor második gyermekét várta. “A mellem valahogy kerekebbnek tűnt, mint korábban, de nem gondoltam semmi rosszra. Azt gondoltam, ez a terhesség velejárója. De aztán észrevettem más jeleket is: a mell bőre kipirosodott, kicsit melegebb tapintatúvá vált, a mellbimbóm befelé fordult, és mintha éreztem is volna valami csomót a bőr alatt. Két héten belül orvoshoz kerültem” – mesél a kezdetekről.
A daganat majdnem 6 centiméteres volt ekkorra, ezért azonnal megkezdték a kemoterápiát. Mire a kemoterápia befejeződött, a várandóssága már a 34. hétben járt. “A kemoterápiával kapcsolatban rosszabbra számítottam, de tulajdonképpen nem voltam rosszul. De aztán a fáradtságérzés letaglózott. Borzasztó izom- és ízületi fájdalmak gyötörtek, de a várandósságom miatt egy csomó féle fájdalomcsillapítót nem szedhettem. Nem emlékszem olyasmire, hogy megriasztott volna, hogy mi történhet velem. De akkor még nem is tudtam semmit az áttétes mellrákról” – mondja.
A szülés után elvégezték nála a mellműtétet. “A műtét napján odajött hozzám az orvosom és azt mondta, hogy a CT- és MR-vizsgálat azt mutatja, hogy a daganat megjelent a tüdőmben és a májamban is. Akkor azt jósolták, hogy 2−5 évem van még hátra” − számol be a folytatásról.
És hogy mit javasol a sorstársainak? “Kérdezzetek! Minden lehetséges információt gyűtsetek be! Én semmit nem tudtam az áttétes mellrákról, senki nem magyarázta el, hogy ilyenkor a kezelési lehetőségek már szűkösebbek. Bárcsak többet tudtam volna róla, mert ha tisztában vagyok a helyzetemmel, akkor talán más döntéseket hoztam volna.”
Colette: “Próbálom megtalálni az örömöt az új életemben.”
Előfordulhat, hogy a mellrák diagnózisával nem sokkal a szülés után kell szembesülnie az anyának. Ez történt Colette-tel is, akinél akkor diagnosztizálták a rákot, amikor legkisebb lánya 9 hónapos volt.
“Amikor először meghallottam, mi a helyzet, az első gondolatom az volt, hogy mi lesz a gyerekeimmel – meséli a 31 éves nő. – Féltem attól, hogy nélkülem kell majd felnőniük”. Azonnali műtétet javasoltak neki, melyet kemoterápia követett. Ám éppen közeledett a karácsony. “A kemó teljesen padlóra küldött, állandó ingajáratban voltam az otthonunk és a kórház között. Karácsonyra még rosszabbra fordult a helyzet. Bár korábban izgatottan készültem a hónapokkal korábban lefoglalt útra, mert el akartuk vinni a gyerekeket a Mikuláshoz, végül nem tudtam velük tartani. Kihullott a hajam, rengeteget fogytam, és képtelen voltam bármit is csinálni. Az egész helyzet lelkileg nagyon megviselt.”
Mára Colette-et az orvosok betegségmentesnek minősítették, ezért visszatért a munkájához. “Próbálom megtalálni az örömöt az új életemben – mondja. – Azt tanácsolom annak, aki hasonló helyzetbe kerül, hogy próbálja megőrizni a reményt. Vegye igénybe a környezete támogatását és hagyja az ismerősökre, barátokra és rokonokra mindazokat a feladatokat, melyeket ők is meg tudnak csinálni helyette. Így marad a lehető legtöbb energiája a gyerekeire. Keresse fel a betegszervezeteket, ahol egy csomó olyan csodálatos nővel találkozhat, akik pontosan tudják, min megy át éppen.”
Forrás: Annals of Internal Medicine, Intima
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!