Segítség, a férjem majdnem 60, és még egy gyereket akar!
Itt az Anyás-Apáson is többször szó esett arról, mi az „ideális kor” az anyaságra. Van egyáltalán ilyen? És hány éves korban „ideális” apává válni? Létezik egyáltalán ilyen? És a legizgalmasabb kérdés: mi van akkor, ha a pár két tagjának elképzelései nem esnek egybe arról, hogy még az „ideális” korban vannak-e, vagy ez a hajó örökre elment.
Ezt a dilemmát fejtegeti vendégszerzőnk.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
A férjemmel elég szerencsések vagyunk, mert négy egészséges, csodálatos gyermekünk van, mind fiúk. Az első gyermekünk akkor született, amikor a férjem a 30-as évei végén járt, én pedig a 20-as éveim végén, és most, 20 év elteltével, bedobta a kézigránátot az életünkbe. Én a 40-es éveim végén járok, ő pedig nem sokkal a 60 előtt, és hirtelen úgy döntött, hogy újabb gyermeket kellene vállalnunk.
Igen, így van – még egy babát, pedig már ahhoz is elég idősek leszünk ahhoz, hogy nagyszülők legyünk!
Soha nem hallottam még ilyen nevetséges dolgot.
Igaz, mindketten „fiatalok” vagyunk a korunkhoz képest, fFittek és egészségesek, rendszeresen sportolunk, nem dohányzunk, nem iszunk, és nem vagyunk túlsúlyosak. De szerintem egyszerűen túl öregek vagyunk ahhoz, hogy megbirkózzunk egy újabb baba gondozásával, nemhogy a fogantatás és a szülés nagy akadályával.
A legkisebb fiunk már tinédzser, a legidősebb fiunk pedig már régen kirepült a fészekből, és összeköltözött a párjával.A babás korszakunk már a múlté, legalábbis én azt hittem. Már évekkel ezelőtt elvittük az összes babaholminkat a jótékonysági boltba, és a legtöbb barátnőmet már inkább a menopauza, mint a kismamák problémái foglalkoztatják.
De úgy tűnik, hogy a férjem nem akarja lezárni életünknek ezt az időszakát.
Azt hozza fel érvként, hogy látott már képeket a médiában olyan férfi hírességekről, akik nemcsak 50-es, hanem 70-es és 80-as éveikben is gyermeket vállaltak. Ez, úgy tűnik, elgondolkodtatta, hogy talán még nem túl késő számára sem. Amikor kiöntötte nekem a szívét az érzéseiről és elmondta, hogy hiányzik neki az érzés, hogy egy kisgyermeknek szüksége legyen rá, én is elérzékenyültem. Elmagyarázta, hogy vágyik azokra az időkre, amikor vasárnap reggelente elvitte őket a fiúkat sétálni vagy kacsát etetni, és hogy érezte azokat a pufók kis karokat a nyakában.
De annak ellenére, hogy hiányoznak azok a csodálatos, rózsaszín ködös idők, én reális vagyok. Könnyű rózsaszínű szemüvegen keresztül visszatekinteni azokra a napokra, amikor nem vagy kialvatlan és kimerült. Ezért óvatosan elmagyaráztam, hogy bár egy részem szomorú, hogy a fiaink soha többé nem lesznek kisgyerekek, elképzelhetetlen számomra, hogy még egy babát tervezzünk, millió okból kifolyólag. Nemcsak a baba egészségére nézve van lényegesen nagyobb kockázat azzal, hogy mi idősebbek vagyunk, hanem a baba kihordása és a szülés is veszélyes mutatvány az én koromban. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán képesek lennék-e teherbe esni. Ráadásul négy egészséges gyermekkel tényleg úgy érzem, hogy a sors kísértése lenne megpróbálkozni egy ötödik gyermekkel, különösen, mert mindketten „idősnek” számítunk a szülői lét szempontjából.
Ha most szülnék, a férjem 67 éves lenne, mire a gyerek 10 éves – ami hihetetlenül igazságtalannak tűnik a gyerekkel szemben. És ahelyett, hogy a szabadidőnket azzal tölthetnénk, hogy a fiúkkal és a barátainkkal csinálnánk programokat, visszatérnénk az altatások, etetések és hisztik rutinjához. És ellentétben ezekkel a nyolcvanéves sztárapákkal, nekünk nem állna rendelkezésünkre éjjel-nappal dadák és bébiszitterek hada.
A férjem önzőnek gondol, amiért nemet mondok egy újabb babára, de bárcsak megelégedne azzal, amink van, és a jövőbe tekintene a családunkkal, ahelyett, hogy megpróbálná bővíteni azt.