Csak mert anya vagyok, nem kötelező szeretnem a gyerekeket!
Biztosan ti is találkoztatok már azzal a jelenséggel, hogy egy nőtől vagy férfitól azonnal elvárás, hogy szeresse a gyerekeket, amint ők maguk is anyával és apával válnak. És „természetesen” ennek a gyermekszeretetnek a Föld összes gyermekére ki kell terjednie.
Ezzel kapcsolatban egy nagyon érdekes vita bontakozott ki egy szülői fórumon.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Gyermektelenként igencsak megosztóan érzünk a gyerekek felől. Vannak, akik nem túlságosan kedvelik az egy méter alattiakat és el sem tudják képzelni – legalábbis egyelőre –, hogy maguk is egy gyerekről gondoskodjanak. Többről meg pláne nem. Mások viszont már gyermektelenként is legszívesebben magukhoz ölelnék a világ összes gyerekét. A társadalom nem kevésbé megosztott annak megítélésében, amikor valaki tudatosan a gyermektelenséget választja – de azt is meg kell jegyezni, hogy mintha kicsit javult volna az elfogadás ezen a téren. Abban viszont nagyobb az egyetértés, hogy aki gyermeket vállal, az valószínűleg azért teszi, mert szereti a gyerekeket. Sőt szinte mintha elvárás lenne, hogy minden gyereket szeressen az, aki maga is apa vagy anya.
Ezzel kapcsolatban nemrégiben érdekes vita bontakozott ki a szülők között, amikor egy anya ezt írta a Breaking Mom fórumon:
„Csak mert anya vagyok, ez nem jelenti azt, hogy szeretem a gyerekeket. A saját lányomat természetesen szeretem, de nem, a te gyereked nem feltétlenül cuki, és nem akarok róla 20 fotót látni egymás után. Nem akarom folyton a gyerekeidet nézni, egyszerűen azért, mert nem tetszenek a gyerekeid, és nem is kell, hogy tetsszenek. Attól, hogy anya lettem, nem változtam rögtön gyermekimádó szentté. Tényleg szeretem a saját gyerekemet, de nem szeretem a tieidet.”
A poszthoz több száz komment érkezett, és meglepően sokan egyetértettek annak tartalmával. Sokan írták, hogy megnyugvásként szolgált a poszt számukra abban, hogy nem ufók, hogy ugyanígy éreznek. Mások megköszönték, hogy végre valaki kimondta helyettük azt, amit nem szokás kimondani, és ők maguk sem merték eddig.
Valaki ezt írta:
„Furcsa fordulat, hogy attól, hogy nekem is gyerekeim vannak, KEVÉSBÉ szeretem a gyerekeket, mint annak előtte. Korábban rendkívül jól elvoltam mások gyerekeivel, rendszeresen dolgoztam bébiszitterként, egy csomó mulatságos dolgot találtam ki a gyerekeknek, és szívesen segítettem gyermektáborokban is. Mostanra rájöttem, hogy ez nem volt más, mint pótcselekvés a saját gyerek utáni vágyam kielégítésére, és most már csak a SAJÁT gyerekemet szeretem, és gyakorlatilag mindenki más gyerekétől kiütést kapok.”
Másik kommentelő ezt fűzte hozzá a poszthoz:
„Mintha én írtam volna az egész posztot. Az én gyerekeim már nagyobbak, és egy kezem en meg tudom számolni, hányszor vettem részt a játékaikban, amikor vendéggyerekek jöttek hozzánk. És ahányszor csak ilyen előfordult, mindig megbántam, és megfogadtam, hogy soha többé.”
„Én még csak most várom az első gyermekemet, de pontosan át tudom érezni ezeket az érzéseket. Egyszerűen nem szeretem mások gyerekeit. Biztos vagyok benne, hogy a sajátomat szeretni fogom, mivel – hogy is mondjam csak – ő belőlem származik, de más gyerekekkel kapcsolatban nem érzek szeretetet.”
Természetesen nem mindenki értette ezzel egyet:
„Akkor biztos bennem van a hiba, mert én úgy szeretem a barátaim gyerekeit, mintha a sajátjaim lennének.”
A sajátunkkal szemben mindig magasabb az ingerküszöb
Az szerintem teljesen normális, ha nem egyformán érzünk saját gyerekünk, illetve idegenek vagy akár barátaink vagy rokonaink gyerekei iránt. Az is biztos, hogy máshol van az ingerküszöb akkor, ha a sajátunkról van szó, mint ha mások gyerekeiről. Sőt az is biztos, hogy ez az anya a jelek szerint olyan érzéseket fogalmazott meg a posztjában, mely sokakban ugyanígy felmerül, de valamiért úgy érzik, hogy ezt nem szabad kimondaniuk nyilvánosan – vagy talán még érezniük sem.
Te melyik tábort gyarapítod: azokét, akik szerint teljesen természetes érzés, ha valaki anyaként nem tartja magát általánosságban gyermekszeretőnek, vagy azokét, akik szerint egy szülő ilyet nem mondhat, mert hogyan esne neki, ha más meg a az ő gyerekéről gondolná, sőt mondaná is ki ugyanezt?
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!