Az apósomék elkényeztetik a gyerekeket, míg én szigorú banyának érzem magam
A fő ajándékozási „szezonnak” számító karácsony (szerencsére?) már elmúlt, de az ajándékozásról vagy inkább ajándékhalmozásról elgondolkoztatóak egy anyuka sorai.
Te ajándékozol vagy ajándékot halmozol, amikor a gyerekeidről, netán az unokáidról van szó? Másként ajándékozol nagyszülőként, mint nnak idején szülőként?
Szülőként attól tartok, hogy az ajándékozás igazi értelme elvész és átcsúszik anyagiasságba. Bár könnyű túlzásba vinni az ajándékvásárlást a gyerekeknek, a gyerekeim elkényeztetését nagyon igyekszem elkerülni. Természetesen olyan ajándékokat akarok venni nekik, aminek örülni fognak, és imádom nézni, ahogy kicsomagolják, majd élvezik az elkövetkező napokban és hetekben. De azt is gondolom, hogy nekünk, szülőknek felelősségünk, hogy kordában tartsuk a dolgokat. Nagyon könnyen kialakulhat az anyagiasságra való vágy, amely miatt elvész az ajándékozás igazi értelme és az, hogy miről is szólnak az ünnepek.
Mindig ajándékozunk a helyi jótékonysági szervezeteknek, mert szeretném, ha a gyerekeim látnák, hogy nem minden gyerek olyan szerencsés, mint ők. Nevezzetek régimódinak, de amikor a gyerekeknek ajándékot vásárolok, igyekszem ragaszkodni a következő mondáshoz: „valami, amit felvehetnek, valami, amit elolvashatnak, valami, amit szeretnének és valami, amire szükségük van”. Ez - remélem - segít abban, hogy a gyerekek egészségesebb üzenetet kapjanak az ajándékozásról és megakadályozza, hogy a házunk úgy nézzen ki, mint egy felrobbant játékbolt.
Szóval, egy kicsit zsákutcába kerültem, amikor az apósomékról van szó. Az ő hozzáállásuk az ajándékozáshoz egyértelműen inkább a „halmozzuk fel őket”. Minden jó szándékom alapvetően értelmetlen, amikor az anyósok felbukkannak ajándékokkal teli hatalmas szatyraikkal. Akkora rakománnyyl, amit alig bírnak cipelni. A gyerekek azonnal felugranak izgatottan, én pedig közben megpróbálom magamba fojtani a túlzó ajándéközönre adott reakcióimat.
Az anyósom egy kisebb ország éves GDP-jét akarja költeni a gyerekeinkre, ami értetlenül figyelek, különösen egy olyan időszakban, amikor az élelmiszer- és üzemanyagköltségek egyre nőnek. Ezt a hatalmas ajándékozási show-t a férjem és én nem engedhetjük meg magunknak, és nem akarom, hogy a gyerekek hozzászokjanak ehhez.
Igen, tudom, hogy ez rajtuk múlik, az ő pénzük stb. stb. Senki sem vonhatja kétségbe a nagylelkűségüket, és természetesen örülök, hogy az unokáik számára is különlegessé akarják tenni az ünnepeket. De az én szememben ez felesleges. Az apósomék alapvetően elkényeztetik a gyerekeket, és ez pazarlás. Az év nagy részét azzal töltjük, hogy megbeszéljük, hogyan segíthetünk a kevésbé szerencsés gyerekeken, így nem érzem, hogy a végtelen csomaghalmok – a gyerekek számára sokszor felesleges dolgokból álló – tépkedése ezt az üzenetet erősítené.
További kínos dimenziót jelent, hogy az ünnepi időszakban gyakran más rokonok is itt maradnak nálunk. Az ő hozzáállásuk az ajándékvásárláshoz és ajándékozáshoz inkább az enyémhez hasonlít, így sejtem, hogy mit gondolhatnak, amikor az ajándékbontási ceremónia hosszan tart, és a gyerekek minden egyes csomaggal, amit feltépnek, egyre hangosabbak és ellenszenvesebbek lesznek.
Egy másik fontos lecke, amit szeretnék átadni a gyerekeknek, a hála. Így aztán aligha állhatok ott kettős érzésekkel, ha azt akarom, hogy a gyerekeim őszintén fejezzék ki a köszönetüket. Ehelyett lelkesedést kell színlelnem, és mosolyogva, köszönetnyilvánításokra és ölelésekre buzdítva magamban azon bosszankodom, hogy melyik szekrényt kell majd kiürítenem, hogy az új játékhegyet elraktározhassam.
Reni
Fotó: Freepik