Nincs szükségem rá, hogy egy vadidegen kritizálja anyai képességeimet!
Alább egy anyuka történetét olvashatod arról, hogy egy rettentő 2 évessel egyébként sem könnyű az élet, nincs tehát semmi szükség arra, hogy vadidegenek kéretlenül és teljesen indokolatlanul mondják meg, hogy – szerintük – mit hogyan kellene tennie. Mert csak egy dolog biztos a kívülálló okoskodók szemében: az, hogy ahogy csinálja, úgy biztosan nem jó.
Mert egy dacos kétévessel és egy újszülöttel különben is nagyon-nagyon nehéz, de néha muszáj kimozdulni otthonról és például elmenni bevásárolni. Neked is volt hasonló történeted?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Tegnap kalandvágyó voltam és úgy döntöttem, elmegyek a közeli hipermarketbe vásárolni a 2 évesemmel és az újszülött babámmal. A nagyobbik éppen a dackorszakát éli, nagyon makacs és független. Nem ért váratlanul, hogy a tesó születése csak ront a helyzeten, de ez rosszabb, mint amire legsötétebb álmaimban számítottam. Egy ideje nem hajlandó például megfogni a kezemet, ezért ha az utcán vagyunk vagy bárhol, ahol autók lehetnek, sasszemekkel kell lesnem minden mozdulatát.
Leparkoltam, aztán a bolt felé sétálunk, mellettem a nagyobb, rajtam hordozóba kötve a kisebb. A nagyobbik egyszer csak úgy dönt, hogy nem kell a kabát, de ő maga akarja levenni, nem engedi, hogy segítsek neki. Ő maga akarja megcsinálni, de nagyon nehezen megy. Hagyom, hogy próbálkozzon, amíg úgy nem dönt, hogy nem tudja megcsinálni, és segítségre van szüksége, de közben rengeteg a sírás és a nyafogás, így máris rossz a kedve mindenkinek.
Miután végre lekerül róla a kabát, úgy dönt, hogy ő inkább az utca közepén menne, ám ott autók járnak. Megkérem, hogy jöjjön közelebb hozzám és a parkoló autókhoz, de nem hallgat rám. Csak kuncog és még közelebb megy az utcához. Mivel éppen egy autó közeledik, megyek és megragadom a karját, közelebb húzom a járdához. Nem durván, nem bántva vagy fájdalmat okozva, de határozottan. Szemmel láthatólag ez nem nagyon tetszik neki. Ekkor a hónom alá kapom és elviszem a boltba. Van egy határ, amit nem léphet túl, ez pedig az, hogy nem tűröm, hogy az utcán szaladgáljon.
Ám az egész jelenetet végignézte egy hölgy, aki ekkor rám kiabál:
„Láttam, hogy megütötte azt a gyereket! Tudja, az emberek figyelnek ám!”
Pedig egyszer sem ütöttem meg. Lehet, hogy egy kicsit durvának tűntem, amikor meghúztam a karját, de a másik lehetőség az lett volna, hogy hagyom, hogy elüsse egy autó. Ráadásul ott van a baba a hordozóban, ezért nem igazán tudom úgy felvenni a nagyobbat, ahogy egyébként tenném. Igen, sikoltozott a gyerek, de nem azért, mert bántottam volna, hanem mert nem kapta meg, amit akart, ezért dührohamot kapott.
Kedves hölgyem, aki kioktatott! Még így is sokszor nagy erőfeszítésembe kerül, hogy megőrizzem a józan eszemet a határait feszegető kétévesem és egy újszülött baba mellett, ezért nincs szükségem arra, hogy egy random személy kritizálja a nevelésemet.
Kérlek, mondjátok meg, ti hogyan kezelitek az ilyen kirohanásokat – ha vannak nálatok egyáltalán ilyenek. Továbbra sem gondolom, hogy bántalmaztam a gyermekemet. Szerintem teljesen rendben van, hogy vannak helyzetek, amikor egy kicsit szigorúnak kell lennem, hogy elkerüljem, hogy meghaljon, megsérüljön vagy más baj érje. Ilyen például, amikor egy hipermarket zsúfolt parkolójában próbálok navigálni a makacs kétévesemmel.