Mennyországba címzett levelek – a gyermekgyászról
Egy anya szívszorító történetet osztott meg arról, hogy hétéves kisfia az apukája születésnapján levélben köszöntötte az édesapját. Ebben önmagában még nem lenne semmi különleges, ám az apa néhány évvel ezelőtt meghalt, így a kisfiú csak ennyi postacímet írt a borítékra: Mennyország. Arra, ami ezután történt, senki nem számított, mindenesetre az emberi együttérzés és segíteni akarás megható példája.
De közben beszéljünk egy kicsit arról is, hogyan éli meg egy gyerek a szeretett személy elvesztését.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Teri Copland skóciai Bathgate-ben él hétéves kisfiával, Jase-szel és kislányával, Nieve-vel. Mióta a férje négy évvel ezelőtt, 28 éves korában tragikus hirtelenséggel meghalt, egyedül neveli a gyerekeket.
Jase születésnapján levélben köszöntötte az édesapját. Arról, hogy pontosan mi állt a levélben, nem írt az anya, azonban arról beszámolt egy Facebook-posztban, hogy a postaládába dobott borítékra ákombákom betűkkel csak ennyit írt a kisfiú: „Postás bácsi, el tudnád vinni ezt a levelet a mennyországba az apukám születésnapjára?” És úgy tűnt, hogy itt a történet véget is ér, a kisfiú megírta és elküldte a levelet, innentől kezdve pedig csak fantáziálhat arról, hogy megérkezett-e a levele a címzetthez.
Ám ezúttal nem így történt. De most tegyünk egy kis kitérőt.
Hogyan beszéljünk a gyerekekkel a halálról?
Hát ez bizony a felnőttek számára sem egy könnyű téma. Ha pedig gyerekkel kelle beszélni róla, tovább nehezíti a helyzetet, hogy nem tudhatjuk pontosan, mi az, amit a gyerek már megért, és mi az, amit még nem, milyen elképzelések, képzetek, gondolatok, félelmek élnek benne a szeretett személy elveszítése után.
A legnagyobb baj, hogy a halál a legtöbb családban tabutéma, és különösen igaz ez a magyar családokra. Pedig ha valami biztos, az az, hogy csak őszinteséggel működik a dolog. Hosszabb távon sokkal többet árt, mint használ, ha valamilyen kitalált történettel altatjuk el a gyerek félelmét és fájdalmát, példul hogy az elhunyt elutazott messzire, de majd egyszer valamikor vissza fog térni hozzánk. Ilyenkor az egyik legnagyobb veszély, hogy a gyerek kicsi, de nem hülye, ezért rögtön észreveszi a történetben a „lyukakat” és azokat saját fantáziájával egészíti ki. És a végeredmény nem feltétlenül lesz hasznos, megnyugtató vagy lelki békét nyújtó számára.
Polcz Alaine kiemelkedett azok közül, akik a legtöbbet foglalkoztak a halál és a gyász lelki vonatkozásaival. Polcz Alaine arra figyelmeztet, hogy előbb a felnőttnek kell a fejében rendbe raknia a halálhoz való viszonyulását és csak aztán vállalkozhat arra, hogy a gyerekkel is beszéljen róla. Mert ha a felnőtt fél a haláltól, ezt a gyerek finom radarjaival azonnal megérzi. Megérzi azt, hogy a felnőtt az őszinteséget elbagatellizálással, elhallgatással, hamis optimizmussal, erőltetett humorral, esetleg agresszivitással, rendre utasítással igyekszik pótolni.
Ez esetben azonban a gyerek teljesen magára marad gyászával, félelmeivel és szorongásával. Fontos tehát az őszinteség nemcsak a gyerekkel, hanem önmagunkkal szemben is. Csak olyat szabad mondani, ami összhangban van valódi érzéseinkkel és gondolatainkkal.
Pedig a gyerek tudja, mi történt vagy legalábbis érzi, hogy valami nagyon nincs rendben. De ha azt érzi, hogy tabuhoz érkezett, amiről a felnőttek nem akarnak beszélni, akkor elfogadja a játékszabályokat és hallgat ő is, noha lennének kérdései, és nagy szüksége lenne arra, hogy ezekre megfelelő válaszokat kapjon. A felnőttek azonban óvni és védeni akarják minden rossztól és inkább kerülik a témát.
Ezeket a fogalmakat kell megtanulnia a gyereknek ahhoz, hogy elfogadja a szeretett személy elveszítését:
a halál nem visszafordítható folyamat (aki meghalt, az nem jön vissza egy idő múlva, mintha hosszú utazásból térne haza)
a halálnak valamilyen oka van (az illető idős vagy beteg volt, baleset érte stb.)
a halott élettelen (nincsenek érzései, nem fél, nem fázik, nem éhes stb.)
a halál egyetemleges (azaz egyszer mindenki meghal)az élet a veszteség után is megy tovább
Üzenet a mennyországból
A történetnek azonban nem ott van vége, hogy a levél a postaláda aljára pottyant a skót kisfiú kezéből. Nem sokkal később levél érkezett a helyi postáról Jase címére: „Kedves Jase! A leveled kézbesítése közben rengeteg nehézséggel kellett szembenéznünk. Azért írok neked, hogy tudassam, hogy a leveled végül rendben megérkezett az édesapádhoz a mennyországba. Nehéz küldetést kellett teljesítenie a postásainknak, hogy útközben elkerüljék a csillagokat és más égitesteket. Azonban szeretnélek biztosítani, hogy ezt a nagyon fontos küldeményt végül is sikerült kézbesítenünk az apukádnak. A Királyi Posta elsődleges küldetése, hogy az emberek leveleit biztonsággal eljuttassa a címzettekhez, és tudom, hogy ez a levél milyen fontos volt számodra. Továbbra is azon leszek, hogy minden levél eljusson a mennyországba.” És a végén a helyi postahivatal egyik tisztviselőjének aláírása, a levél tetején iktatószám, ahogyan azt kell.
Az anya, Teri, a Facebookon meghatott posztban köszönte meg a postások empátiáját és emberségét. „El sem tudom mondani, mennyire boldog volt Jase, amikor megtudta, hogy az édesapja megkapta a levelét. Nem volt kötelességük megtenni, figyelmen kívül is hagyhatták volna a levelet, mégis vették a fáradságot, hogy örömet szerezzenek egy kisfiúnak, akit nem is ismernek. A Királyi Posta visszaadta a hitemet az emberi jóságban.”
A jó emberek nagyon sokat tudnak segíteni egy gyereknek abban, hogy feldolgozza a feldolgozhatatlant. A helyi posta érző szívű dolgozói többet tettek ezzel a levéllel, mint ezer pszichológus.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!