• Anyás-Apás

Kőbölcsőben nem lehet gyereket ringatni

Úgy látszik, hogy ha egy téma felkelti az érdeklődésemet, akkor rövid időn belül ismét „rám talál” ugyanaz a téma. Éppen a múlt héten írtam könyvajánlót az örökbefogadás kérdését minden érintett szemszögéből boncolgató „Akiknek két anyja van” című dokumentumkötetről, Mártonffy Zsuzsa könyvéről.

Most egy másik könyvről írok, a „Kőbölcső”-ről, ami egy eléggé sajátos helyzetben lévő nevelőszülő család mindennapjairól szól. Arról, hogyan lehet, lehet-e egyáltalán szeretni egy kisgyereket, aki nem hagyja, mert – legalábbis látszólag – képtelen viszontszeretni, hiszen őt soha nem szerették és addigi rövid életében mindig meg kellett harcolnia az életben maradásért egy bántalmazó, elhanyagoló szülőpár mellett.

 

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

„Az anyuka húsz és ötven között bármilyen korú lehetne; gond nélkül elhinném. Az egykor tucatszőkére festett, de színében már erősen kopott haj ad hoc összegereblyézett lófarokban fityeg a feje búbján. Ápolatlan frizurája erős kontrasztban áll, divatosan, bár kissé túl erősen sminkelt arcával, melyet egy szexinek szánt művicsor tesz abszolút hiteltelenné. Az előzményekről is csak néhány morzsa áll rendelkezésemre. Az intenzív családgondozás ellenére mindennapos volt az erőszak a drogfüggő szülők között, s a verésből rendszerint Luisának is kijutott. Miután az anya egy alkalommal így túladagolta magát, hogy több órán át feküdt eszméletlenül a saját piszkában, mellette az üvöltő csecsemővel, az ügyintéző elérkezettnek látta az időt a kiemelésre.”

A könyv szerzője, Stájn Emma saját történetüket írja le a könyvben. A család évekkel ezelőtt egy jobb élet reményében költözött Németországba, ahol hamar kiderült, hogy a dilemma mindenhol ugyanaz, bárhová is menekülünk előle: biztos megélhetést nyújtani a családnak állásokkal és másodállásokkal vagy annyi időt tölteni a gyerekeinkkel, amennyit igényelnek, de magunk is ezt szeretnénk. Adja magát az ötlet, hogy a vér szerinti gyerekek is több figyelmet és törődést kaphatnának, ha a család – Emma szakirányú végzettségét is hasznosítva – gyereket vagy gyerekeket fogadna be nevelőszülőként, ezzel biztosítva, hogy az anya főállásban, a nap 24 órájában a gyerekekkel, a családdal foglalkozhasson. Win-win szituációnak tűnik az elképzelés. Tűnik...


Így érkezik a családba Luisa, azaz Lulu, aki azonban egyáltalán nem a békét hozza el a családba, sőt. Egy nevelőszülő feladata alapesetben is nehéz és kényes, hiszen kemény előzményekkel szembenézve és azzal a tudattal kell rövidebb-hosszabb ideig gondoskodni, szeretni egy állami gondoskodásban élő gyereket, hogy a helyzet átmeneti, és nemsokára el kell válniuk egymástól, amikor a gyerek visszakerülhet vér szerinti családjába, vagy örökbefogadással véglegesen rendeződik a sorsa. Ráadásul a speciális nevelőszülői státusz Emmáék esetében azt jelenti, hogy egy különleges bánásmódot igénylő gyerek kerül egy olyan családba, ahol az országváltás egyébként is megborította egy időre a kényes egyensúlyt, Lulu nélkül azonban még képesek voltak kézben tartani a dolgokat.


A legnagyobb probléma ugyanis a kétéves kislánnyal, hogy biztosnak látszó pontként foggal-körömmel kapaszkodna a nevelőanyába, egészen szélsőséges módokon, a családtagokat egymástól elidegenítve és kikövetelve, hogy Emma őt és csakis őt „szolgálja”. Lulu családi hátterét ismerve ez nem is meglepő, ám nem megoldás a kialakult helyzetre, különösen akkor, amikor kiderül, hogy a család vér szerinti kisebb gyereke, Eszter is komoly krízishelyzetet kénytelen átélni az iskolában.


A szerző által többször is – ironikusan – „Európa mintaállamaként” emlegetett Németországban azonban a gyermekvédelem nem – ott sem – áll a helyzet magaslatán. Eszter ügyében nem hajlandók lépni, ehelyett mélyen a homokba dugják a fejüket, a nevelőszülőség kérdésében pedig szemellenzősen, merev dogmákat és protokollokat követve – állítólag – csak Luisa érdekeit nézik, miközben a nevelőszülők családjára úgy tekintenek, hogy a nevelőszülői fizetéssel mintegy „megvették” a család életét is, innentől kezdve oldják meg hát a problémákat egyedül, ahogy tudják. Eközben ez a rendszer érzéketlen arra, hogy a nevelésbe adott gyereknek is érdeke, hogy a befogadó család továbbra is családként legyen képes működni. Mindezt azzal tetézve, hogy álszent módon támogatják, sőt kötelezővé teszik a nevelőcsalád számára a drogos szülőanyával való rendszeres kapcsolattartás akkor is, amikor a vak is látja, hogy ez már nemhogy nem hasznos, hanem egyenesen ártalmas a talaját vesztett Lulu számára – ezzel állandósítva és súlyosbítva a befogadó családon belül általa (is) generált konfliktusokat és krízishelyzetet.

„El sem tudjuk képzelni, hogyan fogjuk túlélni, és milyen jövő vár így ránk. Egy Zs kategóriás horrorfilm szereplőinek érzem magunkat, ahol a meleg családi fészekbe becsöppen egy szegény, árva kislány, hogy aztán az éj leple alatt kiirtsa a családot. Már a gondolat is arcpirító, mégis így éreztem: ha fizikailag nem is, de érzelmileg mindenképp a pusztulás szélén álltunk. Az erkölcs gátjaink még nem engedik, hogy kiálljunk magunkért, szemben egy sebzett, ártatlan kis lénnyel – aki, ahogyan a család kezd széthullani, úgy lesz egyre magabiztosabb és érzi egyre otthonosabban magát a romjaink tetején.”

A könyvet könnyű lenne azzal elintézni, hogy lám, nálunk gazdagabb országokban sincs kolbászból a kerítés, de a kérdés ennél nyilván jóval összetettebb. A könyv végén az is felsejlik, hogy van-e megoldás arra a dilemmára, hogy a legegyszerűbb lenne visszalépni, visszaadni Lulut az „államnak”, ahogyan azt az előző nevelőcsalád is tette abban a reményben, hogy nyugalmat találnak és végre visszakapják Luisa előtti régi életüket, a szív és a lelkiismeret azonban mást diktál.

„Minden porcikánkkal azt kívánjuk, hogy tűnjön el az életünkből, de nyomtalanul. Megtenni azonban mégsem tudjuk. Kísértenek az előző nevelőszülő elejtett félmondatai. Most már értjük őket és átérezzük ezt a megosztottságot: nem tudjuk szeretni, mert nem hagyja, nem tudjuk elviselni, mert elviselhetetlen. De gyűlölni és eldobni sem tudjuk, bármennyire is szeretnénk. Az efféle döntésekhez vezető út fájdalommal, de leginkább bűntudattal van kikövezve. Mert mindaz, ahogy felnőttünk, és ami fontos számunkra, ennél előbbre való: az ember nem haszonért és nem is érdekből tisztességes, hanem sokszor saját érdekei ellenére is az. És mi még negyvenévesen sem vagyunk elég tökösek ahhoz, hogy ezzel szembemenjünk. Azt, hogy felvállaltuk őt, nem lehet meg nem történtté tenni, így aztán szinte mindegy, hogy megy vagy marad, mert bármit is teszünk, örök nyomot hagy bennünk.”

Hogy meddig kell és meddig elvárható ringatni a bölcsőt abban a reményben, hogy a benne fekvő kisgyerek is észreveszi: nem kőből van az a bölcső, hanem pihe-puha takaró öleli benne a testét.


Stájn Emma „Kőbölcső” című könyvét a Libri Kiadó kínálatában keresd.


Fotó: Adobe Stock


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Ezek is érdekelhetnek:

Meleg és egyedülálló, mégis öt gyereket fogadott örökbe

Mégsem kell az örökbe fogadott autista kisfiú az influenszernek, visszaadja

Ezért ne kérdezd, mikor jön a baba!

1 anya, több mint 100 anyák napi üdvözlőkártya

Babamentő inkubátorokat a valóságshow-kba!

Hat beteg gyerekeket fogadott örökbe a háromgyerekes anya

6 mondat, amit soha ne mondj egy örökbefogadó szülőnek

Sosem túl késő gyereket örökbe fogadni?

Szívemből született – az örökbefogadás gyönyörű fotókon


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

0 hozzászólás