![](/site-content/member-images/177.jpeg)
Hogyan kezdtem újra az életemet özvegyként és apaként?
Az „özvegy” szót hallva legtöbbünk előtt egy idős asszony képe dereng fel, aki több évtizedes boldog – vagy kevésbé boldog – közös élet után elveszítette szeretett társát. De mi van akkor, ha az özvegy nem annyira idős, nem nő, hanem férfi, ráadásul még gyermekeket nevel?
![](https://www.anyasapas.hu/content/wp-content/uploads/wix-content/be141b_89f8db5bf7e645859b850c62a7369838~mv2.jpg)
Az alábbiakban egy férfi, egy édesapa sorait olvashatjátok arról, hogyan tervezte újra az életét, miután a felesége meghalt. Nem utolsósorban arról, hogyan beszélte meg gyermekeivel előbb azt, hogy édesanyjukat elveszíthetik, aztán hogyan segített nekik feldolgozni a veszteséget.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
A legszörnyűbb dolog, amit valaha tennem kellett, hogy leültettem a gyerekeket és elmondtam nekik, hogy az anyjuk meg fog halni.
A feleségem mindig is arra vágyott, hogy valahol vidéken és egy kicsit vadregényes helyen éljen. Megvettük hát álmaink házát – egy hatalmas projektet, amibe alig vártuk, hogy belevessük magunkat – és beírattuk gyerekeinket egy nagyszerű helyi általános iskolába és 2014 elején letelepedtünk egy aranyos faluban. A feleségem korábban ügyvéd volt, de a fiunk és a lányunk születése után átképezte magát tanárnak, és a költözésünkkor segédtanárként vállalt munkát a helyi középiskolában. Abban a novemberben nagy házibulit rendeztünk, meghívva az összes új barátunkat, akiket a faluban szereztünk. Az ezt követő napokban a feleségem kimerültnek érezte magát. Ez nem volt váratlan. Én ezt annak tulajdonítottam, hogy annyi energiát fektettünk a költözésbe, majd a partiba. De ő biztosan érezte, hogy valami nincs rendben, mert időpontot kért az orvoshoz.
A dolgok ezután rémálomszerűen gyorsan történtek. A rendelőben elvégeztek néhány vérvizsgálatot, és az eredmények eléggé aggasztóak voltak ahhoz, hogy még aznap visszahívják. Először akkor tudtam meg, hogy mi történik, amikor a feleségem felhívott a munkahelyemen, és azt mondta:
„Az orvos szerint leukémiám van, és azonnal kórházba kell mennem.”
Ez volt a családunk számára egy szörnyű utazás kezdete.
Semmi értelme nem volt az egésznek. A feleségem mindössze 44 éves volt. Mindketten szerettük a természetet, és ő vigyázott magára. Egészségesen táplálkozott és nem dohányzott. Mindig is hittem abban, hogy ha az ember a helyes dolgokat teszi, akkor nagy valószínűséggel minden rendben lesz. Akkor hogyan alakult ki nála az akut myeloid leukémia, egy agresszív és gyorsan súlyosbodó rákos megbetegedés?
Megtudtuk, hogy a betegség kockázati tényezői közé tartozik az erős sugárzásnak való kitettség és a dohányzás. Az ő esetében egyik sem volt jellemző, nála csak a körülmények szerencsétlen egybeeséséről volt szó. Az első kórházi éjszakán az orvos azt mondta nekünk, hogy a feleségemnek csak 40 százalék esélye van a túlélésre.
Az akkor 10 éves fiunk és a 8 éves lányunk nem tudta teljesen felfogni a helyzetet. Azt mondtam nekik:
„Anya beteg, és kezelésre van szüksége.”
Azonnal elkezdte a kemoterápiát, a kezelés alatt otthonról facebookoztunk vele, és hétvégenként meglátogattuk, védőruhát és arcmaszkot öltöttünk, hogy megóvjuk a fertőzésveszélytől. A gyerekek kétségbeesetten szerették volna megölelni, de óvatosnak kellett lennünk, mert annyira esendő volt. Eközben, annak ellenére, hogy mindkét családunk támogatott, gyakorlatilag egyedülálló szülő lettem, aki megpróbálta fenntartani a normális élet látszatát a gyerekek számára, miközben az elképzelhető – vagy inkább elképzelhetetlen – legszörnyűbb élményt kellett feldolgoznia.
Másfél hónapos kezelés után az orvosok úgy döntöttek, hogy a feleségemnek csontvelő-átültetésre van szüksége. A jó hír az volt, hogy a húga személyében találtunk egy csontvelődonort. A folyamat 100 napig tartott, és már közel voltunk a befejezéshez, amikor a lehető legrosszabb hírt kaptuk telefonon: a transzplantáció ellenére a rák visszatért. Ettől a pillanattól kezdve csak palliatív ellátásban részesülhetett. És mégis, még akkor is úgy tűnt, hogy csak a gyerekekre gondol. Csak néhányszor láttam, hogy összeomlott, a bátorsága hihetetlen volt.
Szeretett feleésgem 2015. szeptember 9-én halt meg, és a mi világunk összeomlott. Az azt követő napokban és hetekben nem igazán tudtam feldolgozni a saját gyászomat; túlságosan lefoglalt, hogy a gyerekekre vigyázzak és segítsek nekik feldolgozni a sajátjukat.
Mindkét gyermekünk nagyon különböző módon reagált a gyászra. A lányunk nagyon ragaszkodott hozzám, mint partnerhez a túléléshez. Egyáltalán nem beszélt az anyjáról, mintha ki akart volna zárni minden gondolatot a történtekről. A fiunk volt egy olyan életszakasza, amikor elszökött otthonról, ami szintén szörnyű volt. Ő sem tudta, hogyan dolgozza fel, és úgy tűnt, azt hiszi, hogy ha elmenekül otthonról, akkor elmenekülhet a szomorúság és a gyász elől.
Az általános iskolának, ahová jártak, szintén nem volt tapasztalata a gyászoló tanulókkal való bánásmódban. Emlékszem a fiam szegény tanárnőjére, amikor elmondtam neki, hogy a feleségemnél rákot diagnosztizáltak, sírva fakadt: nem tudta, mit mondjon vagy tegyen, és teljesen felkészületlennek tűnt. Az iskola azonban elküldött néhány tanárt egy másik helyi általános iskolába az ott szerzett tapasztalatokért a szülőjüket elvesztett gyerekekkel való bánásmód terén. A személyzet többi tagja is nagyon empatikusan állt a gyerekekhez az olyan alkalmakkor, mint az anyák napja.
Mivel hozzá kellett szoknom az egyedülálló szülői szerephez, amíg a feleségem kórházban volt, már belejöttem a dolgok menetébe, mire ő meghalt. De azt tapasztaltam, hogy a munka, a gyermekgondozás és a házimunka között nem volt időm magamra. Egyáltalán nem volt szabadidőm. Ennek megvolt a maga jó oldala is: nem tudtam azon rágódni, amin keresztülmentem. Folytatnom kellett az életet – napi háromszor kellett ételt készítenem mindannyiunknak, és megpróbáltam az iskolából érkező információk áradatát kezelni, amit korábban az anyjuk intézett teljes egészében.
Érzelmi szinten, mint férfi, elszigetelő élményként éltem meg a feleségem elvesztését. Nem mindig könnyű erről beszélni. De a legfurcsább dolog az volt, amikor az emberek kínosan hallgattak arról, ami történt. A feleségem elvesztése megtanított arra, hogy a legrosszabb dolog, amit tehetsz, ha nem mondasz semmit egy szenvedő barátodnak.
Azt is megtanultam, hogy az iskolákban több támogatásra van szükség a gyászoló gyerekeknek. Csodálatos helyi közösségünk összefogott ugyan, de de az oktatási rendszeren belüli jobb támogatás mindenképpen segítene.
Kilenc év elteltével a gyermekeink jól boldogulnak. A lányom nyáron letette az érettségit, a fiam pedig most kezdte meg az egyetemet. Én pedig azóta új társat találtam.
Mindig is beszéltem az édesanyjukről a gyerekeknek. Ha egy olyan zenekar dala szól, amelyet szeretett, azt mondom nekik:
„Anyukátok szerette ezt.”
Visszaemlékezem velük a nyaralásokra, amelyeket négyen együtt, boldog családként élveztünk. Még mindig sok a szomorúság, de a veszteség nyersessége tompult. Most már vissza tudok nézni és emlékezni a szép időkre, ahelyett, hogy minden gondolatomat a kórházban töltött szörnyű napok emléke foglalná el. A legfontosabb dolog, amire mindig emlékeztetnem kell magamat, hogy az élet még mindig odakint van. Ahogy valaki egyszer azt mondta nekem: egy olyan veszteségből, mint az enyém, soha nem lehet továbblépni, de előrelépni lehet.
Fotó: Freepik