Ha elvetéltél, akkor terhes voltál, ki vagy rúgva
Egy vetélés önmagában is tragédia a család számára. De még nagyobb tragédia, amikor valaki a babája után a munkáját is elveszíti. Nem, egyáltalán nem véletlen egybeesésről van szó, egyszerű logikai következtetés: aki elvetélt, az babát akar, vagyis nemsokára újra várandós lesz. Kisgyerekes munkaerő pedig nem kell, ezért még az előtt megszabadulnak tőle, hogy esélye lenne újra teherbe esni.
Mert várandós nőt kirúgni... khmmm, hát az jogilag sincs rendben. De olyat, aki éppen most próbálja összeszedni lelkileg egy vetélés után... nos, őt kirúgni teljesen rendben van. Teljesen rendben van?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
És persze a cikk végére összeszedtem mindent, amit eddig olvashattál az Anyás-Apáson a vetélésről.
Megan 25 éves, egy brit logisztikai cégnél dolgozik. Vagyis csak dolgozott, mert miután októberben elveszítette első babáját és visszatért a munkába, elmondta a feletteseinek, hogy vetélés miatt volt kénytelen néhány napig otthon maradni. Nos, eztán már szinte meg sem melegedett alatta a munkahelyi széke, alig két hét múlva a cég felmondta a munkaszerződését, ráadásul minden magyarázat nélkül. Azt mondja, hogy kifogást nagyon nem is emelhettek a munkájával kapcsolatban, hiszen egészen az elbocsátásáig csak pozitív visszajelzéseket kapott.
Bár a cég személyzetise váltig tagadja, hogy összefüggés lenne a kirúgás és a vetélés között, Megan kitart amellett, hogy a munkatársai, akik egyébként szinte mind férfiak, a vetélésből valószínűleg kikövetkeztették, hogy gyermeket szeretne, ezért még az újabb terhesség előtt megszabadultak tőle, mert a kisgyerekes anyákkal csak a baj van.
„Október 11-én elvetéltem, elveszítettem első babámat. Két napig otthon maradtam, a harmadik napon azonban már dolgoztam. Azt akartam, hogy a többiek tudják, hogy mi történt velem, hogy megértsék, ha egy ideig nem teljesítek úgy, mint korábban. Szinte csak férfiakkal dolgozom együtt, ezért kellemetlenül éreztem volna magam, ha közvetlenül nekik kell elmondanom a történteket, ezért inkább a személyzetissel osztottam meg és átküldtem neki az igazolásokat is. Megnyugtatott, hogy ne aggódjak, és segítenek, amiben tudnak. Aztán egy hétig nem történt semmi, végig dolgoztam, sőt még a hétvégén is. A vetélés után két héttel behívattak a HR-osztályra és minden magyarázat nélkül közölték, hogy ki vagyok rúgva. Úgy éreztem, hogy minden támogatást megtagadnak tőlem az után, amin keresztülmentem. Ha nem is teljesítettem akkoriban olyan jól, ez csak azért volt, mert gyászoltam elveszített babámat.”
Azt is elmondta, hogy kérte a vezetőséget, mondják meg az elbocsátás okát, de csak annyit mondtak, hogy „már nincs szükség a munkájára”. Mindezt úgy, hogy egy héttel korábban még azt állították, hogy minden rendben van a munkája minőségével.
„Ráadásul a HR-es írt egy kör emailt a kollégáknak, amiben azt állította, hogy én mondtam fel azonnali hatállyal úgy, hogy még a felmondási időt sem akarom letölteni, ami természetesen az első szótól az utolsóig színtiszta hazugság. Megérteném, ha valamit rosszul csináltam volna, de így ez elég aljas húzás. Nem elég a magam baja, most még regisztráljak munkanélküli segélyre is, hiszen a számláinkat fizetnünk kell. Hogyan lehet ilyen szívtelenül bánni emberekkel?”
Megan természetesen munkaügyi bíróságra viszi az ügyet – remélhetőleg sikerrel.
A vetélés elbocsátás nélkül is tabu és megbélyegzettség
Nem bizonyítható persze feketén-fehéren, hogy az elbocsátás oka valóban az volt, hogy a vetélés elárulta a babavállalási terveket, de igazából ennek nincs is jelentősége. Fontosabb az, hogy az ilyen „véletlen egybeesések” nem segítik azt, hogy lebontsuk a vetélést még ma is övező tabukat. Mert a vetélésről nem „illik” beszélni, az megbélyegzi az érintetteket, és sajnos még manapság is sokakban él az az előítélet, hogy a vetélés az anya hibája, valamiképpen ő játszott közre a tragikus kimenetelben azzal, hogy „nem vigyázott eléggé” a babára. Pedig az érintetteknek nagy szükségük lenne arra, hogy szabadon beszélhessenek fájdalmukról és veszteségükről, és megélhessék a gyermekük elveszítése feletti gyászt – mégpedig akkor és úgy, amikor és ahogy neki a legjobb. Anélkül, hogy attól kellene félnie, hogy ráadásul még ki is rúgják a munkahelyéről.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!