Akiknek két anyja van – könyv az örökbefogadásról
„Csinálja az, akinek hét anyja van!” – szoktuk mondogatni, ha valami olyasmit tennivaló merül fel, amihez semmi kedvünk, és/vagy amit teljesen értelmetlennek tartunk. Ha nem is hét, de két anyjuk van azonban az örökbe fogadott gyerekeknek: egy, aki világra hozta és egy, aki szereti és felneveli őket. Bár a képlet nem mindig ennyire egyszerű.
Mártonffy Zsuzsa könyve örökbefogadós történeteket mutat be, melyeknek a vége nem mindig hepiend. Viszont a „mi lett volna ha…” kezdetű kérdéseknek a legritkább esetben van értelmük.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Zsófia 45 évesen, idősebb férjével közösen fogadott örökbe egy másfél éves kislányt, miután már volt egy közös nagyfiuk. Az ő történetük a türelemről, empátiáról, összecsiszolódásról és a feltétel nélküli testvérszeretetről szól. Nekik azt kellett megtanulniuk, hogy az örökbefogadással nem lezárul egy fejezet a gyerek számára a nevelőszülők és az örökbe fogadó szülők otthona között valahol félúton, hanem az egyiknek szervesen kell következnie a másikból, az utóbbiból állandó visszacsatolással, közös emlékezéssel az előbbire.
Tibor a férfi szemszögéből mesél az örökbefogadásról. Ők a nyílt örökbefogadás választották, de a szülőanyja kérésére a szülés után nem keresik vele a kapcsolatot, nem küldenek neki fotókat Ábelről. A szülőanya döntése volt, hogy könnyebb számára így. Arra a kérdésre, hogy milyen érzés volt apává válni úgy, hogy nem volt kilenc hónapja a felkészülésre, Tibor így válaszol:
„Onnantól, hogy a kezembe adták, teljesen mindegy volt. Van egy gyerekünk, aki szép, kedves, ügyes, okos. Azt szoktam mondani, hogy kicsit olyan, mintha a feleségemmel mindketten „apapozícióból” indultunk volna: sem ő, sem én nem töltöttük a várandós kilenc hónapot vele.”
Zsófi gimnazistaként esett teherbe. Az édesanya rábízta a döntést, örökbefogadást is támogatta, de ha Zsófi úgy döntött volna, hogy megtartja a gyereket, akkor vállalkozott volna az unoka felnevelésére is. Zsófi az örökbeadás mellett. Azóta felnőtt, rendeződött az élete, de máig nem dolgozta fel a történteket.
Emma és Balázs kifejezetten Down-szindrómás gyerekeket akart örökbe fogadni. Most két downos picit nevelnek, és nem is értik, amikor ismerősök és ismeretlenek azt mondják nekik, hogy különösen nehéz fába vágták a fejszéjüket. Örökbefogadás, Down-szindróma és rögtön kettő?
Aztán ott van a gyerekek élete is. Marcit testvérével, Esztivel együtt fogadták örökbe, de míg a kislány hozta az új szülők elvárásait, addig Marci nehezebben oldódott, az örökbefogadó szülők normái szerint rosszabbul teljesített. Egy ördögi spirál indult be, aminek az lett. vége, hogy Marcit visszaadták állami gondozásba, nevelőszülőkhöz. És hogy mit volt legnehezebb feldolgoznia a történtekből? Húga, Eszti hiányát. Vagy ott van Diána, akinek ötévesen még fogalma sem volt, mit kell kezdeni a játékokkal, hiszen addig soha nem volt neki játéka, és nem is játszott vele senki.
Minden történet, mely végül örökbefogadással végződik, nem teljes sikersztori egyetlen szereplőnek sem, mert majdnem mindig ott van egy pici „de”. Más kérdés, hogy aztán ki mit hoz ki belőle – általában nehezített terepen. Hiszen az örökbefogadás valahol mindkét fél – az örökbefogadó és az örökbefogadott – szempontjából veszteséggel indul, a gyerek részéről a „miért nem kellettem a szüleimnek” kínzó kérdésével, még az örökbefogadó szülő(k) oldaláról a „miért nem lehet saját gyermekem” hatalmas kérdőjelével, sokszor sikertelen lombikkezelésekkel töltött hosszú évek után. Ám van a kötetnek olyan szereplője, Andrea, aki tudatosan igyekezett elkerülni ezt a negatív kiindulópontot. A róla szóló fejezet is ezt a címet viseli:
„Nem akarom veszteséggel indítani a közös történetünket”.
Arra a kérdésre, hogy meddőségi problémák miatt vállalkoztak-e párjával az örökbefogadásra, így válaszol:
„A meddőség szót elutasítom, mert megbélyegzőnek tartom. Sosem gondoltam magunkra úgy, mint meddő párra. Hibásnak tartok minden beszédmódot az örökbefogadásról, amelynek a veszteség a kiindulópontja, még ha a hátterében az is áll, hogy egy párnak nem született vér szerinti gyereke. Nem szeretném Elemér történetét, a mi közös történetünket valami kudarcból vagy veszteségből indítani, ahogy az örökbefogadós mesekönyvek indítanak, hogy „sajnos anyának és apának nem született gyereke”. Valamikor régen egy pszichológus mondta, hogy a 19. században a családok felében nem született gyermek, a másik felében meg nagyon sok. Ez a gondolat, bármilyen furcsa, felvillanyozott, mert azt üzente, hogy ami velünk és sok más párral történik, teljesen természetes.”
Milyen nő az, aki képes lemondani a saját gyerekéről?
Milyen, amikor az örökbe adott felnőttként találkozik az anyjával, aki évtizedekkel korábban lemondott róla?
Milyen egy nevelőszülőnek örökre elválnia egy kisgyerektől, akit születése pillanatától nevelt?
Lehet-e úgy szeretni egy örökbefogadottat, mint a saját vérünket?Mártonffy Zsuzsa történetekkel válaszol ezekre a kérdésekre, örökbefogadó párok, egyedülálló örökbefogadó anyák, nevelőszülők, örökbe adott gyerekek, sőt gyermekükről hivatalosan is lemondó biológiai szülők történeteivel.
„Hamar szembesültem vele, hogy milyen sokan ítélik el azt, aki a lányomat világra hozta. Azóta hirdetem, hogy ennél többet egy vér szerinti anya nem tehet a gyerekéért, ha már úgy döntött, hogy nem viszi haza. Nem hagyta rendezetlenül a sorsát, vállalta a találkozást velünk, elment a hivatalba, ahol beszámolt az életéről. Emiatt is és pusztán amiatt, hogy a segítségével válhattunk szülővé, hálát érzek iránta és elég sokszor gondolok rá.”
Fotó: Adobe Stock
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!