A szüleim eltitkolták előlem az igazságot, én majdnem ugyanebbe a hibába estem
Egy anya úgy nőtt fel, hogy sokáig nem tudta, hogy akiket vér szerinti szüleinek gondolt, valójában örökbe fogadták ők. Az ő gyermekvállalási sztorija kicsit más, de úgy tűnik, szüleink hibáit akkor is visszük tovább, ha ők „csak” az örökbefogadó szüleink. Hacsak nem kapunk időben észbe, mondjuk a 24. órában.
„Minél jobban telt az idő, annál nyugtalanabb lettem. Ha nem mondjuk el neki hamarosan, attól tartottam, hogy ez maradandó károkat okozhat a családunkban. Amikor 7 éves lányom először kérdezett a származásáról, megdermedtem a konyhapult előtt állva, és elöntött a rettegés.”
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
„Ha te olasz és svéd vagy, apa pedig olasz és lengyel – kérdezte, miközben virágos hátizsákját a padlóra dobta –, akkor ez azt jelenti, hogy részben svéd, részben lengyel és részben olasz vagyok?”
„Hát, nem egészen...”
– intettem neki, hogy vegye fel a hátizsákját, és megpróbáltam higgadtan gondolkodni. Nyilvánvalóan itt volt az ideje, hogy megmagyarázzak neki néhány bonyolult dolgot.
A lányom petesejtdonor segítségével fogant. Kihordtam őt, de minden génjét a férjemtől és a donortól örökölte. Minden hasonlóságunk inkább a nevelés, mint a természet eredménye.
Mivel olyan családban nőttem fel, ahol sokáig titkolóztak a születésemmel kapcsolatban, megígértem magamnak, hogy és nyitott és őszinte leszek a saját lányommal. A férjemmel egészen odáig jutottunk, hogy elmondtuk neki, hogy egy ideig próbálkoztunk a gyermekvállalással, de segítségre volt szükségünk. Ám az egész történet elmesélése nehezebbnek bizonyult, mint vártam. Pedig ismertem azoknak a kutatásoknak az eredményeit, melyek szerint a családok jobban járnak, ha a szülők korán, ideális esetben legkésőbb 7 éves korukig elmondják a gyerekeknek az igazságot. Minél tovább vártunk, annál nyugtalanabb lettem. Ha nem tesszük meg hamarosan, attól tartottam, hogy ez maradandó károkat okozhat a családunkban.
Tudnom kellett volna. Amikor annyi idős voltam, mint most a lányom, még szentül hittem, hogy én vagyok az imádott anyukám és apukám biológiai lánya, akik azt mondták, hogy több mint 10 évig vágytak egy kisbabára, amíg végre megérkeztem. De mindig éreztem, hogy valami nincs rendben. Nem voltak képek édesanyámról terhesen, nem meséltek történeteket a születésemről. A családban senkinek sem volt olyan a mosolya vagy a szeme színe, mint az enyém. Elcsíptem néhány suttogó beszélgetést örökbefogadásról, de valahányszor megkérdeztem a szüleimet, mindig elhallgattak. Mire egy idősebb unokatestvérem megerősítette, hogy valóban örökbe fogadtak, már a negyvenes éveim elején jártam, és mindkét szülőm meghalt. Ez az életközépi felfedezés kusza érzelmeket hagyott bennem, és már nem volt ott az a két ember, hogy segítsenek feldolgozni, akiket a legjobban szerettem és akikben a legjobban megbíztam. Lehetséges, hogy a szüleim azt hitték, hogy megmentenek a megbélyegzéstől, vagy attól féltek, hogy a biológiai családomért elhagyom őket. Biztos vagyok benne, hogy a gyermekvállalással vívott sokéves küzdelmük is szerepet játszott ebben.
Nem értettem egyet a szüleim döntésével, amikor végre hazahozhattam a kórházból az egészséges kisbabánkat, olyasmit éreztem, amire nem számítottam: szégyenérzetet, mintha becsaptam volna a természetet. Lehet, hogy 44 évesen nem kellett volna újdonsült anyának lennem, és ennek következtében ezt a gyönyörű babát sem volt igazán érdemeltem meg a sorstól. Az első hónapokban szélhámosnak éreztem magam, valahogy kevésbé „legális”, mint a többi anyuka. Attól féltem, hogy nem lesznek olyan ösztöneim, mint másoknak, vagy hogy a baba tudni fogja, hogy valami nem stimmel. Azon tűnődtem, vajon a szüleim is így éreztek-e.
A férjemmel egyetértettünk abban, hogy azt szeretnénk, ha a lányunk identitása olyasmi lenne, amiről mindig is úgy érezte, hogy ismeri. Nem akartuk, hogy tinédzserkorában komoly vitába kerüljön, vagy hogy az iskolában a genetikáról tanultakat követően bukkanjon rá az igazságra. Legfőképpen nem akartuk, hogy az információ rajtunk kívül bárkitől is származzon.
Eddig azt mondogattam magamnak, hogy túl korai lenne elmagyarázni a donor petesejtes fogantatást egy olyan gyereknek, aki még túl fiatal ahhoz, hogy megértse, hogyan születik a baba. De valójában vegyes érzelmeim voltak. Féltem, hogy a lányom elszakad vagy eltávolodik tőlem, miután megtudja az igazságot. Amíg a titkolózás buborékában éltünk, addig egymáshoz tartoztunk, és senki máshoz.
Amint elkezdett kérdezni a származásáról, megvettem egy könyvet, ami gyerekeknek íródott a fogantatás különböző módjairól szól. A férjemmel azt terveztük, hogy mindannyian együtt olvassuk el, de a lányom beelőzött azzal, hogy iskola után elővette a könyvet az Amazonról származó dobozából. Az egész testem megfeszült, amikor elkezdett hangosan olvasni és kérdezősködni:
„Szóval minden gyerek spermiumból, petesejtből, méhből...”
Az időzítés nem volt tökéletes, de közbe kellett szólnom.
„Emlékszel, mondtuk neked, hogy anyunak eleinte nehezen ment a babavállalás. Nos, egy ismeretlen néni adta nekünk a petesejtjét, abból lettél te”
– mondtam tényszerűen.
Aztán tovább beszélgettünk a különböző családokról, akiket ismertünk, beleértve azokat is, ahol két apuka vagy két anyuka van, és még arról is, hogy a gyerekek máshol is nőhetnek, mint az anyukájuk hasában. Egy idő után felismerés csillant meleg barna szemében, amelynek színe és alakja is különbözött az enyémtől.
„Szóval én is rokona vagyok valakinek.”
„Igen”
– mondtam visszafojtott lélegzettel.
A vállaim elernyedtek. Újra tudtam lélegezni. Egyelőre.
Tudom, hogy ez még csak a legeleje ezeknek a beszélgetéseknek, és az évek múlásával kétségtelenül egyre nehezebbek lesznek. Bele kell majd mennünk abba, hogy mit jelent az, hogy korlátozott információval rendelkezünk a család egészségügyi múltjáról, ahogyan én is tettem örökbefogadottként. Fel kell készülnünk arra, hogy kérdéseket fog feltenni a donorjáról és a féltestvéreiről, akik esetleg valahol élnek a világban. Ki tudja, milyen más kérdései lesznek, vagy milyen érzelmeket fog átélni az idő múlásával.
Nekem erre nem volt lehetőségem a saját szüleimmel. Bármennyire is szeretőek és figyelmesek voltak, úgy döntöttek, hogy elrejtik az igazságot, vagy szégyenből, vagy mert szükségük volt arra az érzésre, hogy ezzel megvédenek.
De most már tudom, hogy hazugsággal élni fájdalmas. Csak elképzelni tudom, milyen nehéz volt anyámnak és apámnak évtizedeken át ezt csinálni. Mindig fennállt a veszélye annak, hogy felfedem az igazságot – ami akár beláthatatlan következményekkel is járhatott volna. Az idő múlásával ez a félelem még inkább tapinthatóvá válhatott.
A családom élete valószínűleg sokkal bonyolultabb lett volna, ha elmondják, hogy örökbe fogadtak. És lehet, hogy mostantól a mi családunkban is bonyolódnak a dolgok. Az igazság elmondása nem mindig a legkönnyebb megoldás. De jogom volt tudni, hogy ki vagyok, ahogy a lányomnak is joga van tudni, hogy ki ő. Így együtt dolgozhatjuk fel a felmerülő problémákat, titkolózás és szégyenérzet nélkül.
Fotó: Shutterstock (nem a történet szereplőit ábrázolja)