„A szellemek léteznek, ugye anyu?”
Ez volt a második alkalom, hogy a fiam feltette nekem ezt a kérdést. Négyéves volt akkor, és éppen egy Mancs őrjárat-könyvet lapozgattunk. Először egy évvel korábban kérdezte ugyanezt, akkor nem válaszoltam azonnal, mert nem voltunk kettesben. A két másodperces tétovázásom elég volt arra, hogy a férjem válaszoljon, aki szilárdan kijelentette a gyereknek, hogy szellemek márpedig nem léteznek. Vita helyett csak felhúztam a szemöldökömet, mire a férjem bocsánatkérően megvonta a vállát.
Hiszen pontosan tudta, hogy engem zavar ez a szöveg, és hogy még a „hinni” szót sem szeretem hallani a szellemekkel kapcsolatban. Számomra az a kijelentés, hogy „hiszek a szellemekben” nagyjából ugyanaz, mintha valaki úgy fogalmazna, hogy „hiszek abban, hogy reggel felkel, este pedig lenyugszik a nap. A szellemek létezése nem lehet kérdés számomra. És ezt a férjem is pontosan tudta.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Kísértetjárta házban nőttem fel, és az otthonunkat időről-időre meglátogató szellemek emlékei a legértékesebb és legféltettebb emlékeim közé tartoznak. Olyan történetek, melyeket a családom újra és újra elmesél és nem hagyja feledésbe menni azokat. Ahogyan más családok emlékeznek kedvenc háziállataikra, mi úgy emlékszünk a szellemeinkre, részletesen felidézve csínytevéseiket. Így a szellemek történetei kristálytisztán élnek bennem még akkor is, ha sok gyermekkori emlékem már elhomályosult. Aki pedig azt állítja – mondhatnám, hazudja –, hogy szellemek márpedig nem léteznek, az megkérdőjelezi, érvényteleníti az emlékeimet.
Egy régi parasztházban nőttem fel, ami még a XIX. században jutott a családunk birtokába, és mindent „tudott”, amit egy kísértetjárta háznak tudnia kell: éjszaka lépések hallatszottak a folyosón, jóval azután, hogy mindenki nyugovóra tért. A csukott ajtók maguktól kinyíltak, a nyitott ajtók becsukódtak. Fények villogtak. Tárgyak mozdultak el a helyükről.
És persze rendszeresen megjelentek különböző alakok. Többükről azt is tudtuk, kicsodák, hiszen az őseink voltak. Ott volt például a 14 éves pajkos kobold, Julius. Ő az ük-ük-ük-ük nagyanyám fia volt, és az volt a szokása, hogy anyám kávéscsészéit és cukortartóit átrepítette a szobán, egészen addig, míg az összeset műanyagra nem cseréltük. Amikor éppen nem ezzel foglalatoskodott, akkor a ház furcsa zugaiban bukkant fel iskolai egyenruhában és barátságosan válaszolt a kérdéseinkre.
Vagy ott volt a „kékruhás hölgy”, aki magas nyakú világoskék ruhájáról kapta a nevét, és mindig a padlásra vezető lépcsőn jelent meg. Általában az látta, aki éppen a WC-n volt, és ezt a vendégeink általában igen nyugtalanítónak találták.
A dédnagyanyám szelleme néha megjelent a nővéremmel közös hálószobánkban. Láttam őt a hintaszékünkben ülni, egy éjszaka pedig arra ébredtem, hogy az ágyaink között áll és a padlón keres valamit. Azt hittem, hogy a nővérem, ezért többször is rákérdeztem, mit keres, egészen addig, amíg a nővérem fel nem ébredt és felsikoltott.
Akinek ez úgy hangzik, mint egy ócska horrorfilm cselekménye, azt megnyugtathatom, hogy nem az. Igaz, a barátaim óvakodtak attól, hogy nálunk maradjanak pizsamapartira, az egyik unokatestvérem pedig csak úgy volt hajlandó nálunk aludni, hogy hozott magával egy zseblámpát, és ragaszkodott hozzá, hogy annak egész éjjel égnie kell. Volt, hogy a szellemeink engem is megijesztettek. De általában nem sok vizet zavartak, sőt előfordult, hogy amikor rosszul viselkedtek, megszidtuk őket. Ha megijesztettek egy vendéget, bocsánatot kértünk miatta. Ha rendetlenséget csináltak, feltakarítottunk utánuk. Nagyjából békében éltünk együtt. Végül is családtagok voltak.
Mindig igyekszem őszinte lenni a fiammal, de az igazság néha nem fekete-fehér, és vannak legendák, melyek minden családban élnek. Például a férjem apukája minden karácsonykor hamuba mártott cipővel hagyott nyomokat a kandalló előtt, hogy megerősítse a gyerekeiben, hogy a Mikulás tényleg nem kitalált figura. Amikor a fiam megkérdezi, létezik-e varázslat, azt válaszolom:
„Naná, hogy létezik!”
Ugyanakkor azt is elmondtam neki, hogy szörnyek viszont nem léteznek, és hogy nincsenek jó és rossz gyerekek, csak jó és rossz döntések. Biztosítottam arról, hogy nem kell aggódnia a halál miatt, hiszen az emberek általában akkor halnak meg, amikor már nagyon öregek és betegek. És elmagyarázom neki, hogy az édesség a hűtőben csak felnőtteknek való. Amikor megkérdezi, miért, úgy teszek, mintha alkohol lenne benne.
Ezekben a „hazugságokban” és mesékben van kényelem és komfort, de önzés is. Mert én is vágyom a varázslatra.
A Mancs őrjáratos könyvben, amit aznap este olvastunk, Rocky, a kutya úgy vélte, hogy egy régi házikót kísértetek lakják, egy másik szereplő viszont nem hitt a szellemekben. Ekkor a fiam félbeszakította a meseolvasást, hogy újra feltegye nekem a kérdést, életében másodszor:
„A szellemek léteznek, ugye anyu?”
Megint szünetet tartottam, de most kettesben voltunk. Az apja nem volt ott, hogy ismét kategorikus választ adjon arról, hogy márpedig szellemek nincsenek.
„Te mit gondolsz erről?”
– passzoltam vissza neki a kérdést, miközben becsuktam a könyvet.
A kisfiam csak mosolygott:
„Szerintem léteznek. Hiszek a szellemekben. Apu nem, de te és én, mi hiszünk.”
„Sokan nem hisznek a szellemekben – mondtam neki. – De igazad van, én hiszek bennük. Az én szememben nem ijesztőek, hanem barátságosak. Tudod, vannak, akik félnek a mennydörgéstől és a villámlástól, de mi szeretjük. Számomra a szellemek is ilyenek.”
Végül mégis kimondtam a „hiszek” szót. Egyszer majd mindent elmondok neki. Előre látom, és ez nagyon fáj, hogy az élet számtalan nyomasztó igazságot tartogat számára, sokkal borzalmasabb dolgokat, mint a szellemek.
„Olvasd tovább, anyu.”
A történet végén a kutyahősök felfedezik, hogy nem szellemek miatt lebegett az uzsonnás doboz és villogtak titokzatos fények, hanem közönséges egerek voltak a tettesek.
„Hát ez butaság"
– mondtam és becsuktam a könyvet.
Mert én jobban tudtam. Mindketten tudtuk.
Fotó: Freepik