• Anyás-Apás

A lányom tényleg megölte az öccsét? Vagy én őrültem meg?

Eljuthat-e egy gyerek oda, hogy a szeretetlenség okozta fájdalmában és féltékenységében kezet emel a testvérére? És ha igen, ki a bűnös? Ő? Az anyja, aki nem tudta szeretni? Vagy a környezet, aki nem segítette az anyát, hogy képes legyen szeretni az elsőszülöttjét is?

Ezeket a kérdéseket feszegeti Ashley Audrain „A szív sötétje” című könyve.

 

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

A történet főszereplője Blythe Connor, aki első gyermeke születésére készül, és elhatározza, hogy tökéletes anyja lesz a kislányának. Olyan tökéletes, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, és olya n tökéletes, ahogyan a társadalmi elvárások diktálják. Nem lesz könnyű dolga, mert az ő anyja messze nem volt tökéletes anya, így aztán jó szerepmintával sem szolgálhat, és folyton sulykolja is a lányába, hogy az ő családjukban a „nők nem olyanok, valami baj van velük” – már ami az anya szerepnek való megfelelést illeti.


Blythe azonban elhatározza, hogy csakazértis jó anyja lesz Violetnek. Nem könnyű, hiszen szembesül mindazzal, amivel szerintem szinte minden anya akkor is, ha nem egy regény főszereplője, „csak” egy hús-vér anya. Ám nem tud szabadulni attól az érzéstől, hogy ő ezt az egészet nem is akarta.

„– Nem akarom – suttogtam magam elé. Halálosan kimerült voltam. Te vagy fél méternyire állhattál tőlem, vizet ittál, amit a nővér hozott neked. Nem akartam ilyet mondani, de valahogy kibukott belőlem.
– Mit nem akarsz?
– A gyereket.
– Úgy érted, nem akarsz szülni?
– Nem. A gyereket nem akarom.”

De ami neki nem megy, az a férjének azonnal és természetesen jön - és ez sem könnyíti meg Blythe dolgát.

„Te valahol a csípőmnél álltál, az orvos mellett, úgy jelentette be, hogy kislány. A síkos fejecske alá csúsztattad a kezed,, és óvatosan az arcodhoz emelted a kis testet. Valamit mondtál neki. Hogy mit, ma sem tudom: attól a perctől kezdve, hogy a világra jött, megvolt a saját, titkos nyelvetek.”

És ott van még az is, hogy egymásra kellene hangolódniuk az újszülött babával, de közben az otthoni feladatoknak is megfelelni – meg persze valahol nőnek is maradni.

„Sokan figyelmeztettek, hogy az első napok kutya nehezek lesznek. A mellem kemény lesz, mint a beton. A folytonos szoptatás. Fejés. Minden létező könyvet elolvastam, de arról senki sem írt, milyen érzés negyven percnyi alvás után felriadni a vérfoltos lepedőn és már tudni, mi következik. Valószínű vagyok az egyetlen anya a világon, aki nem éli túl az első heteket. Az egyetlen, aki soha nem épül fel a gátmetszésből. Az egyetlen anya, aki belehal a fájdalomba, amikor az újszülött ínye éles pengeként vágja a mellbimbóját. Az egyetlen anya, aki képtelen úgy tenni, mintha ennyire kialvatlanul is működne az anya. Az egyetlen anya, aki azt gondolja, amikor ránéz a kislányára: Tűnj el! Szépen kérlek!”

A környezete segítőkész, hiszen a férje, Fox szereti, bátorítja, de mintha valahogyan nem értené, mi is az igazi probléma, hiszen minden rendben lesz, „csak akarni kell”. És Blythe valóban akarja, de nem megy.

„Ki nem állhattam, ahogy mély, egyenletes szuszogással aludtál, amikor visszafeküdtem melléd az ágyba. Előfordult, hogy szándékosan meglökelek, ne aludj már olyan édesdeden, ha már én nem alhatok.”

Anyósa is segítene mindenben, de az ő kezében annyira jól áll minden, ami Blythe kezében nem, beleértve a kis Violetet is. Így aztán az anyós segítsége inkább tükröt tart Blythe elé önnön tökéletlenségéről.

„Bevásárlás. Gyerekorvos. Ki kell cseréltetnek a rugdalózót, amit anélkül nőtt ki, hogy egyszer is ráadtam volna. A többi anyával folytatott beszélgetéseket ugyanaz a rutinszerű ismétlődés jellemezte, mint a napirendünket. Hogyan, hol és mikor aludtak a babák, mikor ettek és mennyit, mikor tervezzük a szilárd étel bevezetését, bölcsődébe fogjuk-e adni vagy dadusra bízzuk, milyen kütyüt vettek legutóbb, amelyről kiderült, hogy élni sem lehet nélküle, úgyhogy nekünk is muszáj lesz megvennünk.”
„Gyorsan elszalad ám az idő! Élvezz ki minden pillanatot! Az anyák úgy beszélnek az időről, mint valami drága portékától, amiből csak kevés van.”

Az első pár év kínlódása és gyötrelme után megszületik a második baba, Sam, akiben Blythe végre megtalálja az anyaságnak azt a csodáját, amit Violetben soha nem talált meg.

„Mintha csak egész életemben rá vártam volna. Az iránta érzett ragaszkodás volt az egyetlen, amit érezni tudtam. Arra vágytam, hogy kis teste súlyát a testemen érezhessem. Szóval ilyen, gondoltam. Ilyennek kellett volna lennie. Úgy nyeltem magamba ezt a szerelmet, mint a friss vizet.”

Ám Violetnek egyre furcsább dolgai vannak. Előbb az anyjával helyezkedik szembe már egészen pici gyerekként, és szakítja szét azokat a kötelékeket felé, melyek talán soha nem is alakultak ki, és nem sokkal később az is felötlik az anya fejében, hogy Violet nem jelent-e halálos veszélyt a kisöccsére. Aztán azon a végzetes napon megindul a babakocsi a robogó autók közé, egy kis rózsaszín kesztyűs kéz a babakocsi fogantyúján, és Blythe egyre bizonytalanabb abban, hogy valóban látott-e valamit, vagy inkább hinni kellene annak, amiről mindenki győzködi: csak véletlen és fatális baleset volt, amiről senki nem tehet...


Ki lehet-e szakadni az ördögi körből, és tud-e új lappal kezdeni Violet apja új családjában?


A regény a Libri definíciója szerint krimi, sőt thriller. Szerintem egyébként nem, mindenesetre a cselekmény igyekszik megfeleli ennek a szálnak is. De ha ettől el tudunk vonatkoztatni, akkor szerintem sokan sok mindenben magunkra ismerünk benne...


Fotó: Adobe Stock


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Ezek is érdekelhetnek:

Az anyaság felér két és fél munkahellyel

Az apának az a dolga, hogy apa legyen, hát nem?

Szabad-e reggel füvet nyírni? És falat fúrni?

Igen, sír... válasz egy okvetetlenkedő szomszédnak


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

0 hozzászólás