46 évesen fogadtam örökbe egy babát
Frissítve: 2023. jan. 6.
Ne várj túl sokáig a szüléssel! Ne akarj idős anyuka lenni! – ezzel az „útravalóval" vágott neki az anyaság felé vezető útnak az a nő, akinek végül az örökbefogadás hozta el a vágyott gyermeket. Az út valóban hosszú volt és nem is mindig könnyű. Végül 46 éves korában jutott el oda, hogy hazavihette második örökbefogadott babáját is.
Sokak szerint az anyasághoz már túl idősen, de azt mondja, hogy anyává válni nem is sohasem késő, és sok előnyét is látja annak, hogy neki viszonylag „későn” adatott meg ez. (Megj.: Abban az országban, ahol a történet szereplője él, a magyarországitól eltérő életkori szabályok vonatkoznak az örökbefogadásra.)
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Igen, a bevezetőben idézett mondat valóban elhangzott az anyukám egyik barátnőjének a szájából. Úgy mondta ezt, hogy közben fogalma sem volt arról, milyen régen küzdünk a férjemmel együtt azért, hogy megfoganjon a babánk. A legborzasztóbb az volt az egészben, hogy közben tudtam, hogy alapjában véve igaza van.
Az életkorom igazából sosem foglalkoztatott különösebben előtte. Ugyanakkor mégis kénytelen voltam foglalkozni vele, hiszen tény és való, hogy az életkor előrehaladtával minden hónapban egyre kisebb az esély arra, hogy természetes úton teherbe essek.
Állandóan az internetet bújtam olyan történetek után kutatva, amikor egy nőnek 40 éves kora után sikerült. Amikor egy nálam idősebb celebről azt olvastam, aki babát vár, mindig felcsillant előttem újra a remémy. Hiszen ha neki sikerült, nekem miért ne sikerülhetne?
De menjünk vissza 2012-be. Akkor jelentkeztem be az első vizitre egy meddőségi klinikára, és valahogy azonnal éreztem, hogy ez nem nekünk való, nem ez a mi utunk. Mint egy futószalag, minden profi és modern, de valahogy hihetetlenül személytelen is. De akkor még elhessegettem ezt a gondolatot, hiszen közelgett a 40. születésnapom. És az IVF világában ez sokat számít, végtelenül sokat.
Ugyanakkor a meddőségi klinikán tett első látogatás valamit végérvényesen megváltoztatott bennem, valami átkattant a fejemben. Valami hirtelen megvilágosodott. Rájöttem, hogy egyáltalán nem számít, milyen úton válok anyává. Egy csapásra a terhesség és a szülés már nem volt annyira fontos része a jövőről szőtt álmaimnak.
Igazából az örökbefogadásról már korábban is szó esett közöttünk a férjemmel, és már régóta beszélgettünk róla még a meddőségi klinikán tett első látogatás előtt. Szerintem valahol a lelkem mélyén mindig is tudtam, hogy természetes úton soha nem fogok teherbe esni, ezért régóta motoszkált fejemben az örökbefogadás gondolata.
Számunkra a szülővé válás útja és módja kevésbé volt fontos. Egy gyermeket szerettünk volna magunknak, ennyi. Tudtuk, hogy gyerekek ezrei várnak a különböző otthonokban azokra a szülőkre, akiket éppen nekik szánt a sors. Hivatásomnál fogva is Ismerős voltam a gyermekvédelem területén, ezért tudtam például, hogy a rendszerben sok olyan gyerek van, akik már egészen kicsi korukban testi és lelki traumát kénytelenek elszenvedni, ami akár az egész életükre kihathat. De ez sem tántorított el bennünket. Amikor felismertem, hogy számunkra nem a lombik az egyetlen lehetséges út, akkor valamifajta megkönnyebbülést éreztem. Úgy éreztem, hogy nem a végén járunk a szülővé válás útjának, hanem éppen az elején.
De adtunk magunknak egy kis időt, hogy egészen biztosak lehessünk benne, hogy a legmegfelelőbb döntést hozzuk meg. Nem volt könnyű elfogadni azt a tényt, hogy soha nem lesz olyan gyermekünk, aki a mi génjeinket hordozza, ennél fogva valamiképpen a testünk része. Sokáig éreztem azt, hogy nőként kudarcot vallottam azzal, hogy nem voltam képes teherbe esni. Ugyanakkor fokozatosan azt is felismertem, hogy pusztán az, hogy nem tudok terhes lenni, nem jelenti egyben azt is, hogy nem lehetek anya. És ez volt az, amit mindig is akartam. Innentől sziklaszilárdan tudtuk, hogy jó úton járunk. Hogy az örökbefogadás az út, amin végig menve családdá válhatunk végre.
De akkor újabb zavaró gondolat kezdett motoszkálni a fejemben: negyven felett nem vagyok-e túlságosan idős egy kicsi gyerekhez? De átgondoltam és arra jutottam, hogy az életkorom egyáltalán nem számít.
Így jutottunk el egy 10 hónapos folyamat végén oda, hogy hazavihettük nagyobbik lányunkat. Bár mindig is azt gondoltam, hogy egy két év körüli gyermek lenne ideális a számunkra, végül is egy 6 hónapos babát kaptunk. Azt hiszem, hogy függetlenül attól, hogy egy baba szüléssel, örökbefogadással, esetleg béranyasággal érkezik egy családba, sosem felejtjük el azt a pillanatot, amikor először megpillantjuk a gyermekünket. És ezen az életkor mit sem változtat.
Amikor négy évvel később a gyermekvédelmisek szóltak, hogy a kislányunk vér szerinti anyja ismét babát vár, ugyanakkor a körülményei jottányit sem javultak, egy pillanatig sem gondolkodtunk azon, hogy őt is magunkhoz vegyük-e. Akkor én 46 éves voltam, a férjem pedig 55. Pedig előtte fel sem merült bennünk, hogy egy második babát is örökbefogadjunk. De megnyugtattak bennünket, hogy az életkorunktól függetlenül biztosan remek szülei leszünk a kistestvérnek is.
Azóta pedig azt látjuk, hogy két gyermekünk szemében mit sem számít az, hogy hány évesek vagyunk. A nagyobbik most nyolcéves, a kicsi négy, és egyáltalán nem foglalkoznak azzal, hogy a szüleik hajában egyre több az ősz szál. Őket csak az érdekli, hogy egy család vagyunk.
És engem sem tart vissza semmitől az, hogy a társadalom „idős” anyának lát. Úgy érzem, hogy sokkal jobb anya vagyok, mint ha az anyaság már a húszas vagy harmincas éveimben megadatott volna nekem. Számomra az életkor csak egy szám.
Fotó: Freepik