top of page
  • Szerző képeAnyás-Apás

Péter atyának jéghideg keze volt – kinek a szégyene?

Amikor lányom látta, hogy az „Amire nincs bocsánat (Szexuális ragadozók az egyházban)” című könyvet is berakom a bőröndbe az év végi családi utazásra készülődve, meglepődve kérdezte: „Anya, te ezt szántad könnyű strandolvasmánynak???” Nem, nem könnyed olvasmányélményre készültem, de egyszerűen nem szeretem a habkönnyű lektűröket, mert szerintem az élet túl rövid ahhoz, hogy ilyenekre fecséreljük, ez van.

De Perintfalvi Rita könyve még annál is sokkal, de sokkal súlyosabb olvasmánynak bizonyult, mint amire számítottam, pedig nem voltak illúzióim. És csak annyit tudok mondani, így az olvasás végére érve: Ennek. Véget. Kell. Vetni. Bármi áron.

 

Annak fényében pedig különösen, hogy bár hivatalosan már felállítottak az egyházon belül egy rendszert az ilyen esetek bejelentésére, de újabb és újabb történetek bizonyítják, hogy egy eset egyházon belüli nyilvánosságra kerülése korántsem egyenlő a hatékony megelőzéssel.

„Már kisgyerekkoromban elkezdtem ministrálni. A tízes misén nem volt ministráns, mert a kortársaim nem tudtak németül. Egyszer felvetődött, hogy olvassam én az olvasmányt és a szentleckét. Nem volt otthon német bibliák, ezért abban maradtunk a plébánossal, hogy szombaton elmegyek hozzá, felolvasom neki gyakorlásképpen a két szöveget, ha valahol baj van, akkor javít, és vasárnap nem lesz gond... Aztán eljött a tavasz, és szoknyában kezdtem járni. És arra emlékszem, hogy a gyakorlásnál a plébános kirakta az asztalra a misekönyvet, ő leült, és nekem olvasáskor oda kellett állnom szorosan mellé. És Péter atya benyúlt a szoknyám alá, és megfogdosta a meztelen combomat. És megmasszírozta a fenekemet. Arra nem emlékszem, hogy hozzányúlt volna a szemérmemhez. Péter atyának nagy és jéghideg keze volt. Amikor először történt, akkor döbbenetemben nem tudtam mit csinálni. Ezért semmit nem csináltam. A gyakorlás után szépen hazamentem, és nem szóltam senkinek. Aztán eljött a következő hét, és én megint szoknyában voltam (azt vettem fel, amit anyukám adott), és a plébános úr megint benyúlt a szoknyám alá, és ugyanazt csinálta. Én közben az undorral küszködtem.”

Ez Bernadett története, és még csak nem is a legdurvább – ha lehet egyáltalán „rangsorolni” a kivétel nélkül egytől egyik gyalázatos és megengedhetetlen történetek között. Bernadettet természetesen nem Bernadettnek hívják, Péter atyának is más a neve, hiszen Perintfalvi Rita minden szereplő nevét megváltoztatta, és konkrét körülmények leírásától is óvakodott – részben az áldozatok védelmében, részben azért, mert az elkövetők közül többen – példátlan és döbbenetes módon – továbbra is az egyházon belül tevékenykednek. Például az a gimnáziumi paptanár, aki több mint egy éven át manipulált érzelmileg és molesztált szexuálisan egy, az általános iskola padjaiból éppen csak kinőtt gyereklányt, hogy az ügy kipattanása után az legyen a „büntetése”, hogy az egyház vezetősége a rendőrségen feljele... ja, azt nem. Ehelyett áthelyezték, na hová? Egy másik középiskolába, ahol nyilván zavartalanul folytathatta azt, amit az előző suliban kénytelen volt félbeszakítani.


De nemcsak gyerekkorú lányok vannak az áldozatok között, hanem fiúk, sőt felnőtt, családos nők is, ahogyan a könyvben Imre és Veronika története példázza.


És hogy mi a közös a történetekben? Például az, hogy az áldozatok hallgatnak. Vagy mert szégyellik, vagy mert – tévesen! – magukat is hibásnak érzik abban, hogy ilyen helyzetbe sodródtak, de legtöbbször a környezet sem segíti a feltárást, majd az elkövető részére a büntetést, az áldozat számára pedig a gyógyulást.


A bevezetőben már említett Bernadett például így emlékezik:

„Utána hazamentem, és elmondtam a családomnak. Azt mondtam, hogy a hideg kezével a szoknyám alatt fogdos. Anyám hisztérikusan és agresszíven felnevetett, és azt mondta, hogy ne finnyáskodjak már, N. mindenkinek benyúl a szoknyája alá. Ezt szokta csinálni. Ezzel ijesztgeti a kislányokat. Ez nekem nagyon rosszul esett, mert én 11-12 évesen azt gondoltam, hogy ez nem természetes dolog. Ez egy beteg dolog. Úgy éreztem, hogy anyám nem véd meg. Hogy miért, azt nem tudom. Annyira rosszul esett a reakciója, hogy nem feszegettem tovább a kérdést. És nem értettem, hogy miért kellett anyámnak így viselkednie.”

Úgyhogy a szexuális bántalmazás áldozatai hallgatnak és egyedül szenvednek, éveken, sokszor évtizedeken át... vagy örökre.


Zsófia ezt mondja a könyvben (ő az, akit a paptanár egy évig használt, majd a következő évben megunt rongyként, minden magyarázat nélkül eldobott és új „játékszert” keresett és talált magának Zsófia egyik osztálytársa személyében):

„A szégyenérzet elviselhetetlen. Annak a tudata, mert ez már nem is csak egy érzés, hanem sokkal inkább tudat, meggyőződés, hogy csupán egy eldobható szemét vagy, egy rongy, egy nagy semmi. Mocskosnak érzed magad, piszkosnak, olyan mocsokkal bemocskoltnak, amit sehogy se tudsz lemosni magadról. Egy bélyeg, egy jelzés, felirat a homlokodon, amit mindenki lát, amit nem tudsz elrejteni, megváltoztatni. És mindezért csak magadat vagy képes okolni, csak magadra tudsz elképesztő erővel haragudni, gyűlölni önmagadat. Mert mégis ki másra haragudhatnál, csakis önmagadra… mert ha közelebb engeded önmagadhoz a valóságot, hogy téged használtak, elhasználtak, ez a valóság elviselhetetlen fájdalommal jár. Könnyebb, kevésbé fájdalmas magadat gyűlölni, mint szembenézni a valósággal.”

Így sorakoznak a könyvben a megrázó történetek, felvázolva azt az alattomos érzelmi manipulálást, ahogy az elkövetők türelmesen, lassan, lépésről lépésre, minden újabb lépés előtt gondosan elemezve az áldozat reakcióit, hálózzák be a kiszemelt személyeket. Hogy addigra, mire „élesbe” váltanak, már az áldozat is azt érezze, hogy ami történik, az „természetes”, és hogy kölcsönös előnyökkel jár, hiszen ők is kapnak cserébe valamit azért, hogy „önként” (a szót millió idézőjelbe téve) részt vesznek valamiben, amiről már az elején vagy csak később egyre inkább érzik, hogy ez valahogy nincs rendjén. Kapnak figyelmet, „törődést” vagy éppen azt, amiben a legnagyobb hiányuk van. Hiszen ebben az egyházon belüli szexuális ragadozók is nagyon jók abban, hogy alaposan feltérképezzék, mire vágyik leginkább a potenciális áldozat. Figyelemre? Beszélgetésre? Arra az érzésre, hogy őt is szeretik, ő is fontos valakinek? Akkor ennek az érzésnek az illúzióját adják meg neki.


A könyv cáfolja azt a gyakran hangoztatott nézetet, hogy az egyházon belüli szexuális abúzus problémáját pedofil papok szórványos tetteiként lehetne – és lenne szabad – leegyszerűsíteni.


Perintfalvi Rita könyvének bevallottan két – pontosabban három – fő célja van: hogy ezt a könyvet elolvasva azok is előlépjenek a némaságból, akik eddig hallgattak – és ezáltal esélyt kapjanak és esélyt adjanak maguknak arra, hogy a traumák feldolgozását célzó szakszerű segítséghez jussanak, illetve hogy a magyar katolikus egyház is feladja struccpolitikáját, és egy-egy eset nyilvánosságra kerülésekor ne az eltussolás, hanem a felelősségre vonás és a megelőzés szándéka vezesse tetteiket. Erre a világban számos jó példa van – a könyv németországi jó gyakorlatokat idéz –, csak követni, utánozni kellene. De mindenekelőtt őszintén szembenézni a problémával, és szórványos egyedi esetek helyett rendszerszintű problémaként kezelni az egyházon belüli szexuális erőszak létező jelenségét.


Perintfalvi Rita „Amire nincs bocsánat” című könyvét a Kaligram Kiadó adta ki.


Fotó: Freepik


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Ezek is érdekelhetnek:


Comments


bottom of page