Megalázott az orvos, mert „kövér” terhes voltam
Az orvosok állandóan azt mondogatták, bármivel is fordultam hozzájuk, hogy fogyjak le és kezdjek el sportolni, különösen akkor, amikor elárultam, hogy babát terveztünk. Közben nem tudták, hogy milyen keményen próbálkozom azzal, hogy csökkenjen a súlyom. és hogy mennyire fájtak a szavaik.
Egy „kövér” kismama megpróbáltatásai.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az elmúlt 10 évben négy különböző fogyókúrás gyógyszert szedtem, csatlakoztam egy fogyókúrás csoporthoz, követtem egy orvos által felügyelt diétás programot, és tucatnyi más diétával próbálkoztam. Edzettem egy félmaratonra, hetente jógáztam, aztán edzettem egy második félmaratonra is. Mindeközben kétszer voltam terhes. Egy évtized alatt a súlyom alig ingadozott – akkor sem, amikor terhes voltam és akkor sem, amikor egy éven át szinte naponta futottam.
Két babát úgy hoztam a világra, hogy a mérleg csak a leghalványabb emelkedést mutatta, és a szülésznőim megveregették a vállamat ezért. Jó, jó, kövér voltam, de nem is szedtem fel azt a 10-20 kilót a terhességeim alatt, amit a kisebb testű nők felszednek. De az orvosaimnak ez sem volt elég ahhoz, hogy legalább egyszer kiessen egy dicséret a szájukon.
Mielőtt terhes lettem volna, megtapasztaltam a 2-es típusú cukorbetegség stigmáját is. Ez azon kevés betegségek egyike, ami inkább megvetést vált ki, mint együttérzést. És mivel cukorbeteg is voltam, és teherbe is akartam esni, még inkább céltáblája lettem a body-shamingnek, azaz a testszégyenítésnek – és ez alól sajnos az orvosok sem voltak kivételek, sőt.
Két hónapig jártam egy szülészorvoshoz, mielőtt másik orvoshoz kértem magamat. Többszöri látogatás után biztos voltam benne, hogy a súlyomon kívül semmit sem tud rólam, és nem is érdekli semmi más. A találkozóink alig öt percig tartottak, és ebbe csak annyi fért bele, hogy „fogyjak le és kezdjek el sportolni”. Ekkor már egy éve futottam, és éppen a félmaratonra készültem. Az orvos soha nem kérdezte meg, hogy edzettem-e vagy hogy mit eszem. Feltételezéseket fogalmazott meg magának a külsőm alapján, és legfeljebb a testsúlytáblázatokat nézegette, ezen túl teljesen érdektelenül állt hozzám és a terhességemhez.
A BMC Pregnancy and Childbirth című szaklapban 2013-ban megjelent kutatás szerint a szülésznők jelentős része intoleráns és ellenérzéssel viseltetik az elhízott terhes nők iránt. Pedig a testsúly miatt megbélyegzés általánosságban rossz pszichés állapothoz, a nő saját teste iránti elégedetlenségéhez, a falásrohamok számának megszaporodásához és inaktivitáshoz vezet. Egy 2001-es tanulmány azt is megállapította, hogy az orvosok hajlamosak azt feltételezni, hogy túlsúlyos vagy elhízott betegek kevésbé egészségesek, kisebb az önuralmuk, és kevésbé vigyáznak magukra, mint a vékonyabbak.
„Elhízott” nőként megerősíthetem, hogy kellemetlen érzéseket, intoleranciát és visszautasítást kaptam azoktól az egészségügyi szakemberektől, akikhez gyógyulásért és támogatásért fordultam. Úgy tűnik, a zsír mindig elhomályosítja az orvosok látását, és sok orvos nem is lát túl rajta.
Mindkét terhességemet félelem és bűntudat kísérte, mert nagy kockázatúnak számítottam. Azt mondták, hogy a testméretem, a cukorbetegségem és az életkorom miatt extra megfigyelésre, extra vizsgálatokra és gyakoribb terhesgondozói vizitekre van szükség. A babáim egészsége feletti félelmemben soha nem kérdőjeleztem meg a kért vizsgálatokat. Mégis, a második lányom tervezett születése vérátömlesztések, sürgősségi méheltávolítás és intenzív osztály kusza összevisszasága lett. A születése körül tapasztalt problémák közül egyiket sem fedezték fel az extra vizsgálatok és tesztek. És egyik sem hozható összefüggésbe a testsúlyommal.
Három éve voltam utoljára terhes, de még mindig ugyanolyan méretű vagyok, és még mindig minden orvosi vizitnél megbélyegzés és megaláztatás ér. Nem is tudom, hányszor hallottam már különböző orvosoktól, hogy próbáljak meg jobban lefogyni, mert „azt akarjuk, hogy sokáig itt legyen ezeknek a babáknak”. Soha senki nem ismerte el, hogy milyen keményen próbálkoztam, vagy hogy a kudarc nem az én hibám. Szedem a tablettáikat és iszom a fehérjeturmixaikat. Új tornacipőket és edzéskönyveket veszek. Amikor mindezek közül semmi sem segít abban, hogy olyan méretű és alakú legyek, amilyennek ők remélik, megkérdőjelezem az elvárásaikat. És eljutottam oda, hogy ahelyett, hogy félelmet és szégyent éreznék, emlékeztetem magam arra, amit Jen McLellen okleveles szüléspedagógus mondott:
„Mindenki megérdemli, hogy méltósággal bánjanak vele!”