Ha félreérted, támad – ismét a kutyatámadásokról
Szinte nem telik el úgy év, hogyne szólnának hírek súlyos kutyatámadásokról, szétmarcangolt gyerekekről. És ezeknek az eseteknek igen jelentős része abból adódik, a gyerekek egyszerűen nem ismerik fel vagy nem értelmezik helyesen az állat jelzéseit. Tipikus hiba például, hogy bár a gyerek felismeri, hogy a kutya fél, de helytelen helyzetmegoldást választ, például meg akarja ölelni az állatot, hogy megnyugtassa.
Pedig ez is tanulható és tanítható, és ezzel a tragikus esetek száma is jelentősen csökkenthető. Lenne. Ha erre is megtanítanánk a gyerekeinket. De nem tesszük.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Kutyatámadások voltak, vannak és lesznek. És az áldozatok sokszor sajnos gyerekek. (Ebben a cikkben egy döbbenetes videót is láthatsz a témában.) Ebből a szempontból a 10 évesnél fiatalabb gyerekek vannak a legnagyobb veszélyben, akiknek az állat fogai és karmai által okozott sérüléseken túl hosszabb távú problémákkal, például poszttraumás stresszbetegséggel is meg kell küzdeniük. Egy korábbi cikkben felidéztem egy esetet, amikor a szomszéd kutyája okozott súlyos sérüléseket egy kislánynak. Akkor a kutya gazdája a gyereket hibáztatta a történtekért, mondván: a gyerek a hibás, miért ment túl közel a kutyához?
Ilyenkor persze hajlamosak vagyunk az esendő áldozat mellé állni és a kutya gazdáját, rosszabb esetben magát az állatot hibáztatni a tragikus kimenetelért. Pedig noha az említett esetben is nagy felhorkanás kísérte a kutya gazdájának a szavait, de legalább részben akár igaza is lehet. Hiszen több kutatás is igazolta már, hogy különösen a gyerekek, de sokszor a felnőttek sem tudják helyesen értelmezni az állat jelzéseit – pedig ezek jórészt megtanulható dolgok.
Erre mégsem fordítunk kellő figyelmet, hanem ezzel kapcsolatos „körültekintésünk” kimerül abban, hogy az utcán egy cuki kutyát látva egyszerűen csak rákérdezünk az egyébként vadidegen gazdától: ugye megsimogathatja gyerek? A nemleges válaszra persze azonnal megsértődve, de ez egy másik történet.
A dühös kutyához nem mennének oda, de a rettegőhöz simán
Volt egy érdekes vizsgálat, melyben egy több mint 100 fős gyerekcsoportnak mutattak különböző lelkiállapotban lévő kutyákat videófelvételről: voltak közöttük kiegyensúlyozott, dühös és rettegő állatok egyaránt. A gyerekeknek arra kellett válaszolniuk, melyik kutya van szerintük olyan hangulatban, hogy oda szabad menni hozzá, mellé ülni, megsimogatni vagy játszani vele. Miközben a gyerekek nagy része helyesen ismerte fel, hogy a dühös kutyától jobb távol maradni,
a félelem kétségtelen jeleit (leszegett fej, behúzott farok, morgás, stb.) mutató kutyák esetében fele-fele arányban voltak azok a gyerekek, akik szerint ilyenkor jobb nem közel menni és azok, akik bátran odamennének.
Pedig ez a kutyatámadás szempontjából legalább annyira kockázatos helyzet még azokban az esetekben is, amikor a gyerek helyesen ismeri fel ugyan a kutya érzelmeit, de azokra – akár a legnagyobb jó szándékkal vagy kedvességgel – helytelen reakciókat ad, például öleléssel vagy simogatással próbálja az állat tudtára adni, hogy nincs mitől félnie. A kutya azonban további veszélyként élheti meg a közeledést és a „baráti jobbot”, és azonnal támadhat.
A szabályok tanulhatók és taníthatók
Kétségkívül hatalmas hiányosságok van ezen a téren, hiszen a szülők többségének – és különösen azoknak, akik maguk nem kutyatartók vagy soha nem voltak azok, csak távolról „szeretik” a kutyákat és erre bátorítják a gyerekeiket is – fogalma sincs magának sem nemhogy arról, milyen jelekből lehet következtetni a kutya lelki állapotára, hanem olyan egyszerű szabályokról sem, hogy például nem célszerű olyankor közelíteni a kutyához, amikor eszik vagy amikor kicsinyeiről gondoskodik.
Különösen a kicsi gyerekeknél gyakori hiba, hogy valamilyen pozitív interakciót igyekeznek kialakítani az állattal, például hevesen meg akarják ölelni, amit aztán az állat másként értelmez, megriad és akár támadhat is. A gyerekek ugyanis nincsenek tisztában azzal, hogy az állat másként gondolkodik és reagál, ezért a gyerek az emberi kommunikációban megszokott eszközöket veti be a kutyák esetében is. Saját magából kiindulva helytelenül azt feltételezi például, hogy ami egy hasonló a lelki szituációban neki megnyugvást és feloldozást jelentene, az az állatok esetében is működni fog.
Ezekre az aspektusokra viszonylag kevés szülő gondol, pedig azt, hogy kellene, mi sem bizonyítja jobban, mint a gyerekeket érő újabb és újabb kutyatámadások – azok minden rövid és hosszú távú következményével együtt.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!