top of page
  • Szerző képeVendégszerző

Egy kihunyt pici élet emlékére – a perinatális gyász világnapján

Október 15-e a "vendégbabák" világnapja, a gyermeküket a gyermekvárás, szülés vagy röviddel a szülés után elvesztett családok gyászának a napja. Habár a világon közel minden negyedik nő érintett ebben a veszteségben, a mai nap mégis olyan tabura hívja fel a figyelmet, melyről nem beszélünk, amit megpróbálunk elrejteni, történéseit mégis ott hordozzuk magunkban a mindennapjaink során. A nők gyakran egyedül maradnak gyászukkal, melyet még az is súlyosbít, hogy még manapság is sokak fejében él az a tévhit, hogy a vetélés, a terhességi veszteség a nő hibája, ő csinált valamit "rosszul", ezért végződött tragédiával a terhesség.

Az alábbiakban egyik olvasónk emlékeit, gondolatait olvashatjátok a perinatális gyász világnapján.

 

Mindketten a hagyományos konzervatív értékrendet követték: diploma, esküvő, gyerekek. Az esküvő megvolt. Ő még várt volna egy kicsit a harmadik "napirendi ponttal", de a férje nagyon szorgalmazta az első babát. Tudta az okot: az apósa akkor már nagyon beteg volt, és nagyjából lehetett már látni a végét is, ezért a férje nagyon szerette volna, ha az apukája megéri első unokája születését. Elfogadta és megértette az okokat, és tulajdonképpen nem is nagyon bánta, ha előbb érkezik, hát előbb érkezik. Bár az anyósa és az apósa már az első pillanattól minden lehetséges módon éreztette, hogy nem látják szívesen a családban és más nőt látnának szívesebben a fiuk mellett, aki a szerelmén kívül mást is hoz a házasságba, mégis úgy gondolta, nincs joga ezt az utolsó ajándékot megtagadni egy beteg embertől.


Nagy öröm volt, amikor két csík jelent meg a teszten, és hamarosan betöltötte a lelkét a "nem vagyok egyedül" boldogító érzése. Hogy bármit is csinál, a pályakezdők világmegváltó terveivel dolgozik a munkahelyén, a napi bevásárlást intézi vagy kettesben nézik otthon a tévét, soha nincs egyedül. Egy testben két lélek. Addig ismeretlen, de hihetetlenül jó érzés.

Nem sokat változtatott az életén, de hát addig sem csinált semmi extrát, élte az életét, végezte a munkáját, de azért még ebből is visszavette egy icipicit, észrevétlenül.


Aztán jött a vérzés. Az orvosa először még megnyugtatta, gyógyszert írt, pihenést javasolt. De a vérzés még napokig vele maradt, sőt egyre több lett. Aztán a pillanat, az ágyból felkelve éppen a fürdőszobába ment, amikor holtbiztosan tudta, hogy itt a vége. Egyedül maradt.

Kórház, műtő. Valamilyen okból, máig nem tudja megmagyarázni, milyen kegyetlen logika mentén, a terhespatológiai osztályra vitték. Csupa olyan nő közé, akiknél bár némi homok került a boldog és eseménytelen babavárás menetébe, de mindannyian boldog izgatottsággal várták a babájukat. Ő pedig csak feneketlen fekete ürességet érzett a lelkében, egyedül maradt. Az egy testben ketten vagyunk boldog izgalma egy pillanat alatt tovaszállt. A szobatársai nem törődtek a fájdalmában, órák hosszat voltak képesek tárgyalni, vajon milyen lesz a szülés, milyen lesz az élet azután, már anyaként. Akkor azt gondolta, egyszerűen "csak" figyelmetlenek és tudatlanok voltak. Azóta sok mindent látott, ma már azt gondolja, valószínűleg büntetni akarták. Büntetni azért, mert szerintük valamit "rosszul" csinált, hiszen még ma is, de akkor még különösen élt az a tévhit, hogy a vetélés valamilyen módon az anya bűne, mulasztása. Hiszen még akkor sem kaptak észbe, amikor látták, hogy az arcát a párnájába fúrva sírdogál, és hogy amikor az osztály legfiatalabb orvosa szigorló orvosok karéjával övezve minden nap óramű pontossággal megjelenik szívhangot ellenőrizni, akkor mindig kimegy a folyosóra. Nem akarta hallani a babák szívének ütemes dobogását. Mások babájának szívverését.


Nem emlékszik, hogy bárki megkérdezte volna, hogy van. Hogy van a lelke, van-e szüksége támogatásra? Méhe rendben, láza nincs? És már lépett is tovább a professzor a viziten. Az egyik osztályos orvos szólt csak egyszer hozzá, de bár ne tette volna! Tetszik tudni, ez a természetes kiválasztódás – mondta és már ő is lépett tovább. Tudta persze, hogy a szikár tények alapján az orvosnak igaza van. Nem volt teljesen tájékozatlan a témában, tanulta az iskolában, hogy a korai vetélés gyakori oka, hogy a magzatnak egyébként is az élettel összeegyeztethetetlen betegsége, fejlődési rendellenessége van. De azt is tévedhetetlenül érezte, hogy ez a mondat, hogy az ő babája a természet "selejtje", nagyon nem helyénvaló mondat volt akkor és ott, egy édesanyának, aki éppen most veszítette el a babáját. Igaz, hogy még csak pár centiméteres volt, a keze és a lába még csak akkor alakulgatott, de a szíve már vert. És az ő kisbabája volt.


Aztán hazament. Mindenki biztatta, maradjon otthon, pihenjen, de ő tudta, hogy dolgozni akar, emberek között lenni, nem azon kattogni a négy fal között, míg a férje délután hazaér, hogy mi történt. És hogy mi lett volna, ha... volt-e valami, amit másképp csinálhatott volna. Emlékszik, minden kolléganője és kollégája hihetetlenül kedves és tapintatos volt, de mindenki kerülte a témát. Szeretett volna beszélni róla, a kicsi emberkéről, akiről még azt sem tudta, hogy kisfiú volt vagy kislány, de nem volt rá alkalma. Mindenki kedvesen ugyan, úgy tett, mintha ez a baba soha nem is létezett volna.


Aztán megszületett a kislánya, az ő szivárványbabája. A sors az apósának is megadta, hogy még láthassa első unokáját.


Évekig azt sem tudta, hogy van az évnek egy napja, október 15-e, a perinatális gyász világnapja, amikor ezekre az éppen csak megfogant, máris kihunyt kis életekre emlékeznek. Halottak napján mindig gyújtott egy pici lángocskát az egyre szaporodó számú mécsesek mellett, amivel azokra emlékezett, akik egykor fontosak voltak az életében. Most már tudja, hogy október 15-e csak az ő gyászának a napja. Az övé és a kisbabájáé.


Ezek is érdekelhetnek:



Comments


bottom of page