• Anyás-Apás

A szülés utáni depresszióról – ahogyan ti látjátok

Vannak témák, melyek az átlagosnál is gyakrabban előkerülnek az Anyás-Apáson, ilyen a szülés utáni (posztpartum) depresszió. Hogy miért? Mert még mindig alig merünk beszélni a témáról, ha pedig valahol mégis szóba kerül, elképesztően nagy tájékozatlanságról és empátiahiányról tesznek tanúbizonyságot nagyon sokan (a kettő általában összefügg).

De mi segíthetne jobban a tabuk ledöntésében és azok támogatásában, akik éppen most vannak benne, mint azoknak a gondolata, akik már átélték a szülés utáni depressziót? Ti mondtátok.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Kezdjük egy személyes gondolattal. Akik régebb óta olvassák az Anyás-Apást, azok tudják, hogy vannak szívügyeim. Ilyenek például a védőoltások, az anyákra nehezedő felesleges, sőt elvárások terhe vagy az, hogy nem mindegy, milyen körülmények között tesszük le a babát aludni ahhoz, hogy ne kelljen közelebbről megélnünk a bölcsőhalál szörnyűségét. Te tulajdonképpen szívügyem minden, ami tabu, amiről nem „illik” beszélni, de ha mégis szóba kerül, értetlenkedés, elutasítás fogadja azt, aki szóba hozza, legyen az vetélés vagy szülés utáni depresszió.


Az Anyás-Apásban az a fantasztikus, hogy szép lassan kialakult körülötte egy kis közösség, akik értelmesen, kulturáltan, segítő szándékkal szólnak hozzá egy-egy témához. Persze nem mindig, a múltkor például megosztottam egy korábbi cikket a szülés utáni depresszióról a Facebookon, és jött is rá néhány elképesztően buta, tudatlan, agresszív és empátiahiányos hozzászólás. Aztán pár nap múlva egy másik cikkhez ugyanebben a témában kizárólag csupa őszinte, segítőkész hozzászólás érkezett. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy ez az, amiért az Anyás-létrejött és van, mert ha csak egy ember van a világon, aki az alábbi kommenteket végigolvasva rájön, hogy igen, amiben éppen benne van vagy valamelyik családtagnál, barátnőnél vagy ismerősnél észlel, az nem hiszti, nem hercegnős allűr, nem lustaság, nem csak „egy kis depi”, hanem betegség, amire van segítség. És ami a legfontosabb: aki érintett, az érzi, hogy nincs egyedül.


Annyi szép, okos és őszinte hozzászólás érkezett, hogy úgy éreztem, mind megérdemli, hogy ne csak a Facebook egyperces világában legyen elérhető, hanem itt, az oldalon is. El sem hiszitek, hogy akár pár sorral is mennyit tudtok segíteni azoknak, akik éppen most küzdenek meg a szülés utáni depresszióval, sokszor egyedül, magukra hagyatva, a környezet meg nem értésével nehezítve. Igazán hálás vagyok nektek érte.


Kata például azt írja, hogy benne is csak utólag tudatosult, hogy bizony szülés utáni depresszió volt az, amin keresztülment, és azt az időszakot most, csaknem három évtized múlva sem képes feledni:

„Borzalmas volt... Még 29 év után sem felejthető. Igazán a második fiam születése utáni tényleg derűs, kiegyensúlyozottabb időszak döbbentett rá engemés utólag már a környezetemet is(!), mekkora volt a baj 2,5 évvel előtte. Mindenkivel együttérzek! Talán mostanság változik a hozzáállás...”

Dóri így élte meg azt, ami mások szerint csak hiszti:

„Sajnos én is benne voltam... Kicsit sem nevezhető hisztinek... A legnagyobb ellenségemnek sem kívánom!”

Brigitta finom mentegetőzéssel kezdi, pedig sem szégyellni, sem mentegetőzni nem kell miatta:

„Sajna nem tagadom, én egy hónapig benne voltam úgy, hogy észre se vettem. Igaz, sokszor kiakasztottam férjem és sajna ideggel nyúltam a kicsihez is, és nem tudtam, miért sír és miért nem tud megnyugodni. Egy hónapos volt a baba, amikor kezdtem nyugodtabb lenni, és ő is sokkal nyugodtabb lett. Most már 2 hónapos és 1 hetes a kicsi, igazi boldogságbomba.”

Sajnos még mindig az a gyakoribb, hogy a családtól, a környezettől sokszor még mindig csak annyi telik, hogy „szedd már össze magad”, meg hogy „jaj, egy kis rossz kedv, foglalkozz többet a babával, attól majd elmúlik”. Ezt kapta meg a környezetétől Andrea is:

„Hát én nyakig benne voltam... A közvetlen környezetemtől meg annyi telt, hogy ideje összeszednem magam. Még bennem volt a varrat a sürgősségi császár után. Az ijesztő képekről, jelenetekről még most se bírok beszélni. Írj a témáról, mert a férfiak hisztinek gondolják. Persze, az a könnyebb.”

Azt, hogy a nők vagy férfiak tudják és fogadják el kevésbé azt a tényt, hogy ez bizony betegség, családja válogatja. Andrea szerint a férfiak tudatlanabbak, türelmetlenebbek ezen a téren, Marianna éppen az ellenkezőt tapasztalta:

„Szerintem több nő tartja hisztinek, mint férfi.”

Visszatérő gondolat, érzés, hogy a szülés után úgy érezzük, hogy már nem mi vagyunk fontosak, csak az új jövevény. Egy szólással élve: a mór megtette kötelesség, a mór mehet?

Erről Évica így írt:

„Borzalmas lelki állapot, az biztos! A gyerek születése utáni 3 hónap csak homályosan dereng… éjszaka közepén őrült zokogás kapott el, igazából nem tudtam megmondani, mi történt, csak olyan lelki fájdalmam volt, hogy úgy éreztem, elviselhetetlen. Azt éreztem, senki sem szeret, senkinek nem vagyok fontos. Elmondhatatlan, amit akkor éreztem. Nagyon durva!”

Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Éva is:

„Úgy éreztem, hogy csak egy csomagolás vagyok, göngyöleg, amit kidobnak, ha már nincs rá szükség. A baba megvolt, engem mintha nem is láttak volna, a fejem felett beszéltek rólam. Ugrottak, ha megnyikkant a gyerek, lehetőséget sem akartak adni, hogy ellássam, aztán elkezdtem üvölteni, amire odafigyeltek, bár nem értették.”

Nagyon sokat számít az, hogy a környezet mekkora támogatást akar és tud adni...

„Senkinek nem kívánom én se, még annak se aki azt hiszi, hiszti...mert neki épp tökéletes élete van tökéletes segítőkkel. Nem egyszerű, beszélni róla meg pláne. Aki nem éli át, nem tudja, milyen szörnyű érzés. Minden elismerésem az édesanyáké.” (Mónika)

...de van, aki hiába vár segítségre.

Kati családjában is tragédiába torkollott a szülés utáni depresszió.

„Nem hiszti, unokahúgom öngyilkos lett, mert nem volt segítsége, sem szerető támasza a harcban. Itt maradt a pici anyuka nélkül. Igenis oda kell figyelni, ordítva kell segítséget kérni, mert csak az tudja, aki átéli.”

Mónika tágabb környezetében fordult elő hasonló szörnyűség:

„Kb. 4 hónapja lett öngyilkos emiatt egy hölgy innen a kisvárosunkból. 6 hós babát hagyott hátra. Előtte sikeres táncos volt. Nagyon sajnálom. És a hozzászólásommal nem elkeseríteni akarok senkit, hanem hangsúlyozni, hogy a téma komoly!”

Viktória azt emeli ki, hogy a szülés utáni depresszióban hatalmas szerepe van a társadalom felől az anyákra háruló vélt vagy valós nyomással, elvárásoknak:

„Elég saját magával és a megváltozott élethelyzettel, felelősséggel megküzdeni az anyukáknak. Nem még a környezet általi nyomással, elvárásokkal.”

De szerencsére minden hozzászóló túl van már a nehéz időszakon, megküzdött vele így vagy úgy, segítséggel vagy magára hagyva.

Erzsébet így emlékezik rá:

„Átéltem – túléltem – jól vagyok! Talán a szerencsésebbek közé tartozok, mert a volt férjemtől csak annyit kaptam meg, hogy sárgacédulás! Ennyit a drága apákról! S persze a kőkemény környezetről.”

Azt hiszem, mindent elmondtatok helyettem.

Talán csak még annyit azoknak, akik éppen benne vannak: nem vagy egyedül, beszélj róla, kérj segítséget! Kérdezd háziorvosodat, védőnődet, és ha nem kapod meg tőlük a várt segítséget, akkor addig menj, amíg valaki meghallgat, megért és segít. A másik, hogy a baba körüli teendők sora nem csak a te kötelességed és felelősséget. Merj segítséget kérni és segítsd a környezetedben élő segítőkész embereket, családtagokat, barátokat, jó ismerősöket azzal, hogy igyekszel pontosan megfogalmazni, miben kéred a segítségüket.

Például:

„Kérlek, menj el a nagytesóért az iskolába, addig pihenek egy kicsit.”
„Megtennéd, hogy elintézed a nagybevásárlást a hétvégén? Összeírtam, mit kell venni.”
„Van egy félórád, hogy beszélgessünk?”

Azoknak pedig, akik a környezetükben észlelik, hogy egy anya bajban van: nem hiszti, nem lustaság, nem egy kis depi, nem úrinős allűr! A

„szedd már össze magad”
„csak akaraterő kérdése az egész”
„bezzeg nekem nem volt időm ilyen hóbortokra, mert elfoglaltam magam a babával”

és

„ne hisztizz már annyit”

nem segít, sőt. Irányítsd szakemberhez, de mindenekelőtt kérdezd meg:

„Mit tudok tenni, hogy neked könnyebb legyen? Mondd, miben segítsek, és én abban fogok neked segíteni.”

Fotó: Naomi August on Unsplash


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Ezek is érdekelhetnek:

A baba tönkretette az életemet, már megbántam, hogy megszültem

Magam sem tudom, mi van velem. Ez lehet a szülés utáni szorongás?

Most szültem és máris folyton félek, szorongok

Miért érezzük azt, hogy szülőként meg- és elítélnek bennünket?


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

0 hozzászólás