• Anyás-Apás

Rákos vagyok. Hogyan mondjam el a gyermekemnek?

A rákbetegség diagnózisa önmagában is sokkoló, de a neheze még csak eztán jön: valahogyan el kell mondani a családnak is a rossz hírt. A felnőtt családtagok még csak-csak megbirkóznak jól vagy rosszabbul a tudattal, hogy komoly betegség van a családban, de hogyan beszéljünk róla az egészen kicsi gyerekeknek – vagy éppen a nagy lakli kamaszoknak?


De mielőtt erre rátérnénk, jöjjön egy szívmelengető történet és videó.


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Egy szívszorítóan kedves fotó hátuljára – a gyermekrákról


A 8 éves Maisy Dickson Anglia egy különösen szép táján, a közép-angliai tóvidék kisvárosában, Morecambe-ben él. Édesapja, a 43 éves Chris 6 éve tudja, hogy húgyhólyagrákra van. A betegséget eddig sikerült úgy-ahogy kordában tartani, de miután többször is kiújult, az orvosok radikális műtétre szánták el magukat. A tervek szerint a 9 órás műtét után két hétig a kórházban lábadozott volna, de végül bő egy hét után hazaengedték az orvosok. Az édesapa – Maisy édesanyjával – szövetkezve úgy döntött, hogy meglepi a jó hírrel a kislányt. Elrejtőzködött a nappaliban, édesanyja pedig felküldte az iskolából hazatérő kislányt a szobájába, hogy nézze meg a telefonját, mert édesapja üzenete várja a kórházból. A telefon kijelzőjén azonban a kislány az édesapja szelfijét találta, ami a nappaliban készült, azzal az üzenettel, hogy az édesapjának sürgősen szüksége van egy hatalmas nagy ölelésre.

A kislány boldogan rohant le a szobájából a nappaliba... a többit pedig mesélje el a videó.

Aztán görgess lejjebb, és beszéljünk még egy kicsit a témáról!




Beszéljünk vagy hallgassunk?

Amikor kiderül a rákbetegség diagnózisa, a szülőkben először is az a kérdés merülhet fel, hogy elmondják-e egyáltalán a gyereknek a rossz hírt, vagy azzal tesznek jót, ha hallgatnak és ezzel megkímélik őt a megrázkódtatástól.

Természetes szülői törekvés, hogy szeretnénk megóvni a gyermekeinket a félelemtől és szorongástól, ha azonban hallgatunk, akkor ezzel jó eséllyel még nagyobb terhet rakunk rá. Mert a gyerekek azonnal megérzik, hogy valami nagy baj történt a családban, az elhallgatással azonban elvesszük tőlük a lehetőséget, hogy félelmeit nyíltan megoszthassa a felnőttekkel. Könnyen előfordulhat, hogy ha nem beszélünk vele nyíltan, még a valósnál sokkal rosszabbnak képzeli a helyzetet.

Képzeljük el azt a helyzetet, hogy azt érezzük, hogy valami nagyon nincs rendben. Titokzatos telefonhívások jönnek-mennek, a körülöttünk élők olyan dologról suttognak, amiről fogalmunk sincs, de amikor a szobába lépünk, hirtelen elhallgatnak. Csak szavakat, mondatfoszlányokat sikerül elcsípnünk, és ezekből kellene valahogyan összeraknunk, mi is történik éppen, ráadásul úgy, hogy a „támpontként” szolgáló szavak felének sem ismerjük a jelentését. Kérdeznénk, de kitől, amikor mindenki úgy tesz, mintha mi sem történt volna, és minden a legnagyobb rendben lenne? Kitől kérdezzünk? Mit? És hogyan? Mi vajon hogyan éreznénk magunkat?

„Miután hazaértem az orvostól, leültem a gyerekeimmel és azt mondtam nekik, hogy nem akarom, hogy akkor és úgy értesülnének a diagnózisomról, amint suttogva beszélgetek róla az édesapjukkal vagy a rokonokkal. Úgy éreztem, hogy minél hamarább tudniuk kell az igazságot” – mesél egy anya arról, miért és mikor mondta el a gyerekeinek a rák diagnózisának hírét.

A nyílt beszéd előnyei

  • A bizonyosság mindig nagyobb biztonságérzet és kisebb szorongást eredményez, mint az ismeretlen bizonytalanság.

  • Lehetőséget nyújt a gyereknek arra, hogy nyíltan beszéljen aggodalmairól és feltehesse kérdéseit.

  • Azt közvetíti a gyerek felé, hogy megbízunk benne, és hogy nem kell százszor meggondolnia, nehogy rosszat szóljon.

  • Közelebb hozza egymáshoz a családtagokat – a szülőknek módjuk van segíteni a gyerekeknek feldolgozni a helyzetet, de a gyerekek is hatalmas támogatást tudnak nyújtani a betegnek és a másik szülőnek.

  • Hosszabb távon a gyerekek megtanulják azokat a stratégiákat, melyek segítségével később is úrrá tudnak lenni a nehéz élethelyzeteken.


A hallgatás rombol

  • A gyerekben félelmet ébreszt, hogy fogalma sincs, mi zajlik körülötte.

  • A gyerek egyedül marad a félelmeivel és szorongásával, és nincs kivel beszélni ezekről.

  • Felmerülhet a gyerekben, hogy mindez azért történik, mert ő hibázott valamit.

  • A gyerek úgy érezheti, hogy a szülei nem tekintik őt elég fontosnak vagy értelmesnek ahhoz, hogy megbeszéljék vele a helyzetet.

  • A töredékes információkból valami sokkal súlyosabb rajzolódik ki, mint ami a valóság.

  • A gyerek azt gondolhatja, hogy a rákbetegség túlságosan borzalmas ahhoz, hogy egyáltalán beszéljenek róla.

  • A gyerek valami egészen téves következtetést von le a szituációból, például azt, hogy a szülei őt már nem szeretik vagy meg akarnak szabadulni tőle.


Mi az, amire feltétlenül ki kell térni a beszélgetés során?

  • A rákbetegség nem valami olyasmi, ami attól keletkezik, hogy a gyerek valami rosszat tett vagy gondolt.

  • A rákbetegséget nem lehet úgy elkapni egymástól, mint az influenzát vagy a bárányhimlőt – továbbra is szabad tehát az ölbe bújás, a puszi és az ölelés.

  • Akármi is történik, mindig van és lesz, aki vigyáz rá.

  • Mindig szabadon beszélhet és kérdezhet a témáról. (Erre vonatkozóan ide kattintva olvashatod egy család történetét, akik nagyon jól kezelik ezt a kérdést.)

  • A szülők mindig készen állnak, hogy meghallgassák őt és válaszoljanak a kérdéseire.


Végül néhány konkrét példa szülőktől:

„Van egy csomó a testemben, aminek nem kellene ott lennie. Ezt rákbetegségnek nevezik, a csomót pedig műtéttel veszik ki az orvosok. Eztán gyógyszereket kell szednem, hogy ne jöjjön vissza a baj.”
„Egy ráknak nevezett betegségem van. Az orvosok gyógyszereket adnak, hogy eltűnjön a testemből a baj. A gyógyszerek miatt majd sokszor rosszul érzem magam, de a többi napokon jól leszek, és azokon a napokon, majdnem mindent csinálhatunk együtt, amit korábban.”
„Életem legrosszabb élménye volt, amikor elmondtam a lányomnak a betegségemet. Mert hogy az ördögbe magyarázol el egy ilyen dolgot egy nyolcévesnek? De úgy érzem, megkönnyebbült attól, hogy megtudta az igazságot, én pedig meg vagyok győződve arról, hogy jobb ez így, mint ha hallgattunk volna.”

Forrás. NHS


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

© 2019 Anyás-Apás