top of page
  • Anyás-Apás

Nincs más megoldás az iskolai zaklatásra, mint a késelés?

Nem vagyok katasztrófaturista, ezért egészen mostanáig nem akartam még csak szakmai oldalról sem elővenni a múltkori középiskolai késelés témáját. Mostanra viszont már picit talán lecsillapodtak a kedélyek, ezért azt gondolom, már lehet picit higgadtabban beszélni a témáról, nem a bűnös és az áldozat szerepét önkényesen kiosztva a médiából csepegtetett, biztosan messze nem hiteles infók alapján. Számomra az a kérdés, hogy van-e egyáltalán működőképes tanács, javaslat, ha egy gyereket a suliban piszkálnak, csúfolnak, kiközösítenek a társai.

De megközelíthetjük onnan is, hogy nem ártana egy kis ismeretterjesztés arról a dologról is, amitől az iskolai zaklatás áldozata „más” – vagy másnak van kikiáltva –, mint a többség. Például a Tourette-szindróma, amiről már korábban is olvashattál az Anyás-Apáson.

 

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Magát a történetet szerintem senkinek nem kell ismertetni, hiszen pár napja még tele volt a média a budai szakközépiskolában történő késeléssel. Sok mindent lehetett olvasni a médiában pro és kontra is, ami alapján szinte mindenki levonta a megmásíthatatlan következtetéseit, ítélt és elítélt, és leosztotta a bűnös és az áldozat szerepét. És persze jöttek szép számmal a mindenhez is értők, akik bombabiztos recepteket adtak, szép ábrákba, algoritmusokba rendezve, hogy ilyenkor mi az, ami majd jól megold minden problémát.

De vajon valóban működnek-e az olyan okosságok, hogy „kérd meg őket, hogy hagyják abba”, „kérd egy felnőtt segítségét” vagy „ne vegyél részt benne”.


Nem tudom, hogy a konkrét eset hatására, vagy csak véletlen egybeesést, de pont az ominózus késelés idején kért egy kommentelő megoldási javaslatot a Redditen általános iskolás zaklatásra. Ezt írta:

„Ismerősöm kislánya most lett elsős és az osztálytársai sajnos teljesen kiközösítették, a szülők pedig attól félnek, hogy bántani is fogják.Van bármi jó tanácsotok ezzel kapcsolatban?”

Sok tanács, saját emlék és tapasztalat érkezett, de kezdjük talán azzal, hogy mi lehet az oka a kiközösítésnek. A válasz röviden: bármi.


Egy kommentelő ezt írta:

„Anyum alsós tanítóként dolgozott, mikor az osztályában hasonlót tapasztalt: az egyik kislányt teljesen kiközösítette a többi. Óvatosan utánakérdezett a gyerekeknél, mi ennek az oka. Tudjátok, mi volt? Hogy a kislánynak nem volt semmilyen Hello Kittys* szarja. Szólt anyum a szülőknek, vettek két „megfelelő” füzetborítót meg egy tolltartót, és ta-dam, a többi kislány onnantól szóba állt vele. Nagyon gáz? Az. Kis keretének tudnak lenni a 6-8 évesek is.
*Nem emlékszem, mi volt konkrétan akkor a menő, be lehet helyettesíteni Mancs őrjárattal, bármivel.”

De mindig ilyen könnyű a megoldás? (És nem is biztos ez a helyes, engedni a köznyomásnak.) Sokszor nem, sőt van, hogy semmilyen megoldás nincs.

„Ugyanez volt velem gimiben, sajnos végig mentem ezen. A szülőkkel, osztálytársakkal, mindenkivel leülünk és beszélünk. Semmi sem segített, 4 év magány lett a vége...”

A „ne vegyél részt benne” gondolatmenetre egy kommentelő sorai, aki csak most utólag, sok év elteltével, felnőttként látja be, mekkora szemétség hordába rendeződve valakire rászállni a suliban:

„Ezt mi is csináltuk az általánosban, és már bazira szégyellem magam miatta. Kollektíven kiközösítettünk egy csajt, mert... fene se tudja, miért, de mindenki kerülte meg cikizte, szóval mi is. Igazából bármit csinált volna, ha egyszer rákerül a bélyeg, az ott maradt.”

Egy hosszú komment arról, hogy valóban tehet-e valamit a kiszemelt áldozat, hogy békén hagyják:

„Ne higgy azoknak, akik leírják, hogy a magabiztos kiállás, meg az, hogy „peregjen le róla”" megszüntetik a problémát. Nem szüntetik meg. A gyerekeket nem érdekli, hogy lepereg-e a dolog, meg mennyire magabiztos az áldozat, amikor már eldöntötték, hogy bántani fogják. Ugyanúgy bántani fogják, bármit is tesz az illető. Ha erőszakkal válaszol, akkor a felnőtt őt fogja büntetni. Ha úgy tesz, mintha leperegne róla, akkor éveken keresztül fog nagyon komoly pszichés problémákat okozni neki.
A másik áldozathibáztató baromság, hogy „ne adjon okot a piszkálásra”. Ha már eldöntötték, hogy kiközösítik, nem kell semmilyen különlegesebb ok, hogy piszkálják. Felsorolom, hogy engem miért bántottak, és eldönthetitek, hogy ezt egy gyerek kikerülheti-e: túl korán túl nagy mellek, nem elég szép fenék (egy ötödikes lányról beszélünk), szemüveges voltam, a hajam összefogva hordtam, nem voltak új ruháim, használt könyveim voltak, anyukám elkísért az iskolába egyszer, szőrös volt a kezem (egy ötödikes lányról beszélünk, nyilván nem magáról godzilláról), nem volt szép a táskám, nem nézhettem tévét, ezért nem voltam képben a filmekkel.
Erre a következő büntetéseket kaptam: rendszeresen ellopták a tornacipőm, bezártak a vécébe, minden tesi alkalmával bezártak a zuhanyzóba, körbe küldtek egy papírt, amit mindenki aláírt, hogy „te is utálod az Adélt?”, kirántották alólam a széket, egy újságot indítottak a suliban, amiben engem fikáztak, elkezdtek online zaklatni, nem engedtek kimenni a teremből, és csak azért nem vertek meg, mert ha testileg próbálkoztak, meg tudtam védeni magam. Egy magányos, szorongó, szomorú és sírós nyolc évet töltöttem ott, aztán gimnázium alatt még három évig küszködtem az ott felszedett problémákkal.
Később olvastam egy könyvet (kötekedők - hogyan bánj velük), és mindent megtettem, hogy valahogy hárítsam a zaklatóimat, de sosem sikerült.”

Ne hagyja magát?

„És hogyan kell magát nem hagyni? Mert amikor én megfogadtam anyám/tanító néni tanácsát, és nem hagytam magam, és addig ütöttem a bullymat (úgy, hogy a dühtől nem is láttam, mit találok el rajta), amíg le nem szedtek róla ketten, utána én kaptam intőt. Szóval érdekel, hogyan kell „nem hagyni magát” az áldozatnak?”

Szóljon egy felnőttnek?

„Nálunk általánosban konkrétan mindenkit bántottak valamiért, még a „menőket” is. Volt akit, mert szemüveges volt vagy duci vagy kisebbségi vagy félig román vagy szétállt a füle, szőrös volt, egyik gyereket még azért is mert akkora szerszáma volt már ötödikben, hogy belelógott a piszoárba, a fiúk meg irigységből viccelődtek vele. A különbség az volt, hogy ki hogyan reagált erre. Megérzik a gyerekek, hogy ki a gyenge láncszem, akit ez a legrosszabbul érint, behívja a szüleit, sír, egyedül elvonul stb,, az még többet kap.”

Vagy egy másik:

„Ugyanez volt nálunk általános iskolában, szüleim beszéltek tanárral, igazgatóval, szülővel stb., de csak rosszabb lett sajnos. Ha van rá mód és lehetőség, illetve a helyzet sem javul, záros időn belül intézményt kell váltani. Sajnálom, hogy annak idején én nem így döntöttem, borzasztó éveket tudhattam magam mögött.”

Az iskolai bullying hatása ráadásul nemcsak az iskolai években hat, hanem akár az egész életet befolyásolhatja. A legtöbben iskolaváltást javasoltak, ami rövid távon meg is oldhatja a problémát, a „hosszú táv” azonban már kétesélyes. Erről is írt valaki:

„Igen! Én is váltottam anno iskolát, és nagyon nagy változás történt, lettek jó barátaim, és senki sem piszkált! Iszonyat jól éreztem magam közöttük, pedig ők már összeszokott csapat voltak. De ennek már száz éve... Az más kérdés, hogy azóta az önértékelési problémáim nem oldódtak meg... 30 vagyok. Depresszió, pánikbetegség és nehezemre esik mindenféle szociális interakció.”

Vagy egy másik komment a témában:

„Teljesen egyetértek az előttem hozzászólókkal sajnos. Engem se vitték át másik suliba, 8 évig voltam a toxic helyen. Most az egyetemen nem a tanulás a legnagyobb kihívás, hanem hogy egyáltalában 1 emberrel beszélgessek. Fogalmam sincs már hogy működnek a szociális kapcsolatok és minden este sírok.”

És hát el is jutottunk oda, mi a megoldás akkor, ha az áldozat valamiben valóban „más”. Erről egy szakmabeli kommentelő véleménye:

„Középiskolásokkal foglalkozom, ezért a konkrét kérdésre nem tudok válaszolni, de a legtöbb szakirodalommal eddig azért nem jutottam messzire, mert mindegyik egy olyan áldozatképpel dolgozik, amelyik tökéletes. Hogyan lehet a közösséget összebékíteni egy meleg sráccal [szakirodalom itt megáll], aki mindenért külső körülményeket okol? A verbális és fizikai bántalmazást tartósan fel tudtuk számolni, de a közösségnek nem lett tagja, szimpátiát nem lehet csak úgy ébreszteni. Hogyan lehet a közösségbe visszaintegrálni egy szexuális bántalmazás áldozatát [szakirodalom itt megáll], aki „hangyás”, ezért eleve furán néznek rá? Nagyjából sikerült, részben a szakirodalom segítségével, de ebben az esetben is speciális stratégiát kellett alkotni, figyelembe véve a „módosító tényezőket”. Hogyan lehet az elszigeteltségtől szenvedő osztálytársat integrálni [szakirodalom itt megáll], aki hazudozik és tanárok, társai felett folyamatosan ítélkezik, róluk valótlan dolgokat állít? Ez például egy folyamatban lévő ügyem.”

A bölcsek köve tehát ahogy másnál, úgy nincs nálam sem, így nem tudok szép színes-szagos ábrákba rendezett okosságokat mondani. Én talán onnan közelíteném meg a kérdést, hogy valamivel több ismeret, az osztállyal való elbeszélgetés a „másság” okáról és hátteréről talán segít.


Bár van, aki szerint ez sem segít:

„Ebben a korban hiába mondod meg a gyerekeknek, hogy ez rossz, mert ők eldöntötték, hogy utálják az illetőt.”

A konkrét esetben például beszéljünk egy kicsit a Tourette-szindrómáról, hiszen a médiahírekből annyi talán fix pontnak látszik, hogy a történet egyik szereplője, a késelő diák Tourette-szindrómával él. Hogy ő bűnös vagy áldozat, erről talán nincs is értelme állást foglalni.


A Tourette-szindrómáról

A Gilles de la Tourette tünetegyüttes, avagy Tourette szindróma, esetleg TS egy régóta ismert neurológiai betegség,: tudományos publikációban először 1825-ben került megemlítésre, és arról a francia orvosról kapta nevét, aki először írta le alaposan: George Gilles de la Tourette-ről. Mai szemmel olvasva néhány ennél korábbi irodalmi leírás is valószínűleg ezt a tünetegyüttest említi. Történészek vitatkoznak arról, hogy vajon Claudius, Napoleon, Moliere, Nagy Péter, az író Samuel Johnson és Mozart Tourette szindrómások voltak-e.

Ezen nagyon korai és kiemelkedő leírás ellenére a betegséget – orvosi köröket is beleértve – majdnem 100 évre elfelejtették. A betegség csak 1978-ban került újra az érdeklődés fénypontjába egy amerikai orvos házaspár jóvoltából, akik átfogó leírásukkal felkeltették az ideggyógyászok, a gyermekorvosok, és még inkább a gyermekekkel és fiatalkorúakkal foglalkozó pszichiáterek figyelmét. Ennek ellenére a TS még mindig egy meglehetősen ismeretlen betegség.


Mi okozza ezt a furcsa és összetett betegséget?

A Tourette-szindróma pontos okát még nem sikerült megállapítani. Annyi azonban már bizonyos, hogy szervi elváltozás okozza, nem pedig pszichikai, vagy érzelmi zavar. A modern, képalkotó berendezések (agyi elektronikus aktivitást mérő mag-spintomográfia, PET , SPECT) segítéségével végzett legújabb tudományos vizsgálatok az agy egyes területeinek (a törzsdúcok és agykéreg) funkcionális elváltozását mutatják ki. A homloklebeny aktiválása révén a bazális ganglionok és az agykéreg motorikus kontrolljának hiányossága átmenetileg akaratlagosan kiegyenlítődik. A tünetegyüttesért jelenleg elsősorban az agy különböző ingerületvivői (neurotranszmitterek) közötti egyensúly zavarát teszik felelőssé. Különösképpen a dopamin (túlsúly) és a szerotonin (alulműködés) kényes egyensúlyáról van szó.

Mára az is bizonyossá vált, hogy a Tourette-szindróma létrejöttében örökletes tényezők is közrejátszanak. Ugyanakkor még nem sikerült pontos ismereteket szerezni az öröklés módjáról ill. pontos módszereket megállapítani a megbetegedési kockázat kiszámítására. Családok vizsgálata alapján elmondható, hogy az öröklési kockázat 50%-nál alacsonyabb, és, hogy a genetikai hajlam mellett egyéb, ma még nem ismert tényezők is szerepet játszanak abban, hogy egy gyermek a Tourette-szindróma klinikai kórképét mutassa.


Mennyire gyakori a Tourette-szindróma?

Bár a gyakoriságra vonatkozó adatok erős szórást mutatnak, annyi egyértelmű, hogy a Tourette-szindróma meglehetősen gyakori betegség. Sok érintett alapvetően egészségesnek érzi magát, ezért nem is keres fel orvost. Ez egyfelől nehézzé teszi pontos adatok nyerését, másfelől magyarázatot nyújt a szaktanulmányok eredményeinek nagy szórására: azok 10 ezer gyermekre vetítve 5 és 50 közötti értéket adnak meg az érintett gyermekek számát illetően. Ugyanakkor, eddig tisztázatlan okok miatt, a Tourette-szindróma tízszer több fiúgyermeket érint, mint lánygyermeket.


Gyógyítható ez a betegség?

A betegség gyógyítására eddig még nem találták meg a végleges gyógymódot, ugyanakkor léteznek gyógyszerek a tünetegyüttes kezelésére. Mivel ezek a központi idegrendszerre ható gyógyszerek, ezért olyan mellékhatásokkal járhatnak, mint például fáradtság, étvágyváltozás, vagy nyugtalanság. A kezelés optimalizálása céljából nagyon fontos, hogy a kezelőorvos a szülőktől és a tanítóktól értesüljön az esetlegesen fellépő mellékhatásokról.

A gyógyszeres terápia szükségesnek és sikeresnek bizonyulhat gyermek és felnőtt érintettek esetében is. A motoros és a vokális tikek kezelésében elsősorban olyan hatóanyagokat alkalmaznak, amelyek csökkentik a feltételezett dopamin „túlérzékenységet”.

Gyakran már a diagnózis felállítása és egy alapos tanácsadó jellegű beszélgetés jelentős megkönnyebbüléshez vezet. A helyes diagnózis többnyire véget vet a családon belüli kölcsönös vádaskodásoknak, és növeli a környezet toleranciáját és elfogadó képességét. Az érintettek megszabadulnak a „pszichés zavarokkal küzdő” stigmától, ill. a szándékosság vádjától, ezért sokkal magabiztosabban kezelik saját betegségüket. A másodlagos tünetek és következmények –mint például az iskolatársak heccelődése vagy kiközösítés, esetleges jelentkező depresszív hangulat– elkerülése végett nagyon fontos a környezet időben történő informálása.

A legfontosabb cél ugyanakkor a Tourette-szindróma mielőbbi diagnosztizálása, mert azzal nagyon sok szenvedéstől kímélhetjük meg az érintetteket, családjukat és közvetlen környezetüket. Ezért aztán különösen fontos, hogy a betegséget ne csak az orvosok, hanem a pedagógusok is ismerjék.

Forrás: tourette.hu, ahol még nagyon sok fontos infót megtalálsz a Tourette-szindrómáról.


Fotó: Dreamstime


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

0 hozzászólás
bottom of page