Nemi erőszak a Való Világban – és a való világban
Aki hozzám hasonlóan nem szokott valóságshow-kat nézni, talán annak is szembejött már valahol a neten VV Vivien tegnapi vallomása arról, hogy másfél évvel ezelőtt megerőszakolták. Nemcsak azért gondoltam, hogy beszéljünk róla, mert éppen tegnap volt a nők elleni erőszak megszüntetésének a világnapja (talán nem véletlen az időzítés), hanem azért is, mert a rövid videó – a téma amolyan „állatorvosi lovaként” – szinte mindent megmutat, ami tipikus, ahányszor csak a nők elleni erőszak szóba kerül.
Áldozathibáztatás, képmutatás, szégyenérzet, önvád...
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
A pár perces videóban VV Vivien egy valamit is alig takaró fehérneműben elővonaglik egy paraván mögül, és belekezd a történetbe. Nem szeretném, ha bárki is félreértené, de ezt csak azért hangsúlyozom ennyire, mert ennek még lesz jelentősége. Aztán négy pár kíváncsian figyelő fül előtt elmeséli, hogy másfél évvel ezelőtt egy barátnője áthívta magához, ahová gyanútlanul meg is érkezett, ott azonban nem a barátnő várta, hanem egy – számára egyébként nem ismeretlen – férfi megerőszakolta. A négy lány szörnyülködve és látszólag együttérzéssel hallgatja a történetet. Akkor és látszólag. Mert utólag egymás között kitárgyalva nagyítóval keresik a sztori azon pontjait, valós vagy látszólagos ellentmondásait, ami alapján kimondják a végső verdiktet: az egész történet az elejétől a végéig kamu, amivel a lány biztosan csak a figyelmet szeretné felhívni magára, előnyt kicsikarni magának a versenyben, de ha mégsem, akkor ő maga tehet arról, hogy áldozattá vált, mert egy barátnőhöz ilyen kihívó fehérneműben átmenni, hát izé... nagy ugye... így járt.
Próbáljuk meg valami hasznosra fordítani a bulvár legmélyebb bugyrait és vegyük sorra, miért tipikus mindaz, amit látunk. És ebből a szempontból teljesen közömbös, hogy igaz-e Vivien megerőszakolós sztorija, vagy csak kitalálta.
Minden ötödik nő...
Az erőszak elszenvedőjét négy nő veszi körbe, összesen öt nő ül körben az ágyakon, egy áldozat és négy külső szemlélő. Ez nagyjából meg is egyezik a statisztikákkal, mely szerint minden ötödik nő szenvedett el élete során valamilyen fizikai vagy verbális erőszakot. Az arányok tehát stimmelnek. (Már ha nem rejteget hasonló történetet magában valamelyik másik lány is.)
A férfiak hajlamosabbak hinni az áldozatnak, mint a nők
Bár azt várnánk, hogy a nők jobban bele tudják helyezni magukat az áldozat helyzetébe, paradox módon éppen ők azok, akik minden igyekezetükkel keresik a sztori gyenge pontjait. Ami voltaképpen nem is paradoxon, ha belegondolunk, hogy mindenki szeretné magát biztonságban tudni, hinni abban, hogy ez vele és a családjával nem fordulhat elő. Hogy ha ő minden szabályt betart, nem hívja ki maga ellen a sorsot, akkor ez megvédi attól, hogy hasonlóan járjon. Hogy ez a sztori alapból nem is lehet igaz...
...vagy ha mégis, akkor az áldozat maga is tett azért, hogy áldozattá váljon
Amivel el is jutottunk az áldozathibáztatás kérdéséig. Nézzétek el nekem, hogy nem tudom nevükön emlegetni a többi VV-szereplőt, de mivel egyébként nem nézem a műsort, Vivien nevét is a megerőszakolós coming-outról szóló netes híradásokból tudom. Szóval hamar szóba kerül a lányok között a bevezetőben már említett, semmit nem takaró csipkés body, aminek a viselője ne csodálkozzon, ha a kihívó fehérneművel a sorsot is kihívta maga ellen. Aztán amikor az egyik kis barnahajú kijelenti, hogy hát különben is mi bizonyítaná jobban, hogy egy ordas nagy kamu az egész történet, mint hogy az ember nem járkál a barinőjéhez ilyen ruhadarabban, akkor a többieken szinte tapintható a kollektív fellélegzés, megkönnyebbülés: hát persze, itt a bizonyíték arra, hogy nem igaz a történet, ilyen egyszerűen nem történhet meg. Se velem, se senki mással.
Az áldozat önmagát hibáztatja...
Vivien történetében is elhangzik a bűvös
„én voltam a hibás”
és az, hogy utána
„nem bírtam tükörbe nézni, gyűlöltem, hogy nő nagyok”.
„Az apám haldoklott, csesztem volna szét az utolsó hónapjait azzal, hogy elé állok és azt mondom: nézd, mekkora hülye volt a lányod, hagyta magát megerőszakolni.”
...és egyben saját szégyeneként éli meg a történteket
Ezért van az, hogy bár számtalanszor elhatározta, hogy megosztja a történetét az édesanyjával, akivel egyébként jó viszonyban van, mégsem bírta soha rászánni magát másfél év alatt. Talán azért is nehéz a döntés, mert az édesanyja mindig is óva intette attól, hogy hasonló helyzetekbe keveredjen, mégis megtörtént a baj. Valószínűleg az sem segítette az őszinte vallomást, hogy az anya már attól az infótól „kiakadt”, amikor megtudta, hogy ez a férfi egyáltalán nyomult a lányánál. Minek idegesítette volna anyukáját tovább a sztori keményebb részleteivel?
És az sem véletlen, hogy Vivien a megerőszakolást élete legszörnyűbb és legmegalázóbb helyzeteként aposztrofálja.
Előfordulhat, hogy a történetben ellentmondások vannak
Mi most abból a hipotézisből indulunk ki, hogy a történet igaz, képzeljük hát bele magunkat abba, hogy életében először meséli el a történetet, ráadásul első körben néhány olyan lány előtt, akiket alig ismer, második körben pedig több millió ember előtt, a közszereplésben abszolút járatlan és gyakorlatlan emberként. Amit még csak tovább nehezít, hogy – nem tudom, ebbe belegondolt-e – mindezt úgy, hogy például az édesanyja innen értesül először a lánya „szégyenéről”. Ki tudna elsőre pontosan felidézni minden részletet, ki ne gabalyodna bele időnként a történetbe?
És hogy a végére valami pozitív is maradjon: a legszimpatikusabb szereplő talán az a fiú, aki azt mondja egy rövid bejátszásban, hogy tulajdonképpen mindegy is, mennyi az igazságtartalma a sztorinak. A környezetnek nem az a dolga, hogy ezt mérlegelje, ezért bármi is történt vagy nem történt, ő a maga részéről sajnálja a lányt és együtt érez vele.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!