Ne beszélj a halott gyerekedről!
Képzeljük el az elképzelhetetlent: elveszíted a gyermekedet. Aztán családi körben valamelyik rokonod az arcodba vágja, hogy ne legyél drámakirálynő és ne kelts kellemetlen érzéseket a jelenlévőben azzal, hogy elhunyt gyermekedről beszélsz.
Ez nyilvánvalóan egy kirívóan szomorú és empátiahiányos helyzet. De vannak-e ilyenkor jó mondatok és jó gesztusok?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Még elképzelni is nehéz, mit érezhet az a szülő, aki elveszíti imádott gyermekét. Józan ésszel logikusnak és emberinek tűnik, hogy a családtagok igyekeznek segíteni nekik abban, hogy minél hamarább feldolgozzák ezt a pótolhatatlan veszteséget. De van, aki képtelen megtalálni, mint helyes mondani vagy tenni egy ilyen szituációban, hogy ne taszítsa még nagyobb lelki szakadékba a gyászoló szülőket. Egy ilyen tragédiáról számolt be egy anya a Redditen, aki alig néhány hónappal korábban veszítette el hármas ikrei közül egyik gyermekét. Elmagyarázta, hogy öt gyermekük van: két totyogó korú nagyobb gyerek mellé hármas ikreik születtek, ám egyikük 3 hónappal ezelőtt meghalt, mindössze 2 hónapot élt. Az anya azonban azt gondolja, hogy meghalt kisfiáról sem kell hallgatnia a családi beszélgetések során, hiszen – ahogy az anya fogalmazott – „ő is megérdemli, hogy szó essen róla”.
„Elég hamar ráállt a nyelvem arra, hogy úgy fogalmazzák, ha a gyerekeinkre terelődik a szó, hogy hármas ikreink vannak, de az egyikük itt hagyott bennünket. Máskor azt szoktam mondani, hogy öt gyermekünk van, de az egyikből már angyalka lett. Egyszerűen nem vagyok hajlandó nem beszélni a kisfiamról, hiszen ő is ugyanolyan gyermekünk, mint a másik négy, ezért megérdemli, hogy ne hallgassunk róla.”
Aztán arról is beszámolt, hogy a családi összejövetelek alkalmával nincs mindig könnyű dolga, és sokszor nagyon oda kell figyelnie, hogy ne javítsa ki azokat a rokonokat, akik a két kisebb gyereket kettes ikrekként emlegetik, noha mindig felzaklatja, amikor úgy beszélnek róluk, mintha nem lett volna egy harmadik ikertestvérük. Úgy tűnik azonban, hogy az anya családjának nincsenek megfelelő „antennáik” annak érzékelésére, hogy ez számára mennyire nehéz és kényes szituáció.
„A múltkor anyám tett valami megjegyzést azzal kapcsolatban, hogy négy gyermekünk van, mire én kijavítottam, hogy pontosan emlékeznie kellene arra, hogy öten vannak. A húgom is fültanúja volt a beszélgetésünknek, és közbeszólt, hogy ideje lenne már feladnom a hármas ikreimmel kapcsolatos képzeteimet, mert mindenkiben kényelmetlen érzéseket kelt, amikor szóba hozom elhunyt kisfiamat.”
A húg még ennél is tovább ment, amikor nemes egyszerűséggel drámakirálynőnek titulálta gyászoló nővérét. A történtek és azok Redditen történő megosztása között több nap telt el, ha az anya mégis azt írta, hogy az eltelt néhány nap sem volt elegendő a húgának ahhoz, hogy lenyugodjon, azóta is úgy érzi, hogy a nővére folyton a lelkébe gázol azzal, hogy minden adandó alkalommal szóba hozza elveszített babáját.
„Lényegében azt mondja, hogy egy halott gyermek már nem eléggé fontos ahhoz, hogy beszéljünk róla.”
Aztán azt is elárulta, hogy azóta már bocsánatot kért a húgától, már csak a családi béke érdekében is, ám az internetes kommentelők szerint erre nem volt semmi szükség.
Valaki például ezt írta:
„Hogy mondhat bárki is olyat, hogy a hármas ikreid az álom kategóriájába tartoznak? Hiszen eredetileg valóban hárman voltak, ez nem egy álom. Elveszítetted a gyermekedet, a családod pedig úgy viselkedik, mintha ez a kisfiú soha nem is létezett volna.”
Egy másik hozzászóló pontosan átérzi a szituációt:
„Amikor azt kérdezik tőlem, hány gyermekem van, mindig úgy válaszolok, hogy három, ám a legidősebb már itt hagyott bennünket. Senkinek nincs joga megszabni számodra, hogyan „kell” megnyilvánulnod arról a hatalmas veszteségről, amit elszenvedtél. És ahhoz sincs senkinek joga, hogy saját komfortérzete érdekében megtiltsa, hogy halott gyermekedről beszélj.”
De hogyan beszéljünk róla?
Talán már közhely, hogy nálunk, de a modern kultúrákban máshol sincsen már meg a gyász kultusza, nem tudjuk, hogyan közelítsünk a halál témájához, és még kevésbé tudjuk, hogyan viszonyuljunk ahhoz, aki éppen most veszítette el gyermekét vagy más, általa szeretett és fontos személyt. Erre nem lehet általános szabályt adni, hiszen nem vagyunk egyformák abban sem, hogyan gyászolunk, milyen megküzdési stratégiát dolgozunk ki saját magunk számára a feldolgozhatatlan feldolgozásához. Talán annyit lehet tanácsolni, és ez nem kevés, hogy figyeljünk a gyászoló jelzéseire, arra, hogy mi jelenti neki a nagyobb segítséget a feldolgozáshoz: ha magába zárja a fájdalmát vagy inkább kibeszéli azt. Ez kétségkívül nagy szeretetet, empátiát és odafigyelést kíván, hiszen még az is előfordulhat, hogy az érintett tegnap még szívesen beszélt a veszteségéről, míg ma már inkább csendben elvonulna a gyászával.
Egy biztos: a történetben szereplő családnak még csak nyomokban sem sikerült nyújtaniuk az elvárható segítséget és támaszt a gyermekét gyászoló anyának.
Fotó: Adobe Stock
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!