• Anyás-Apás

Kutathat-e a szülő a gyerek holmija között? Avagy: kétszer kettő mindig négy?

Mindig örülök, amikor az Anyás-Apás valamelyik cikke kapcsán értelmes vita alakul ki a Facebookon. Ilyen volt az, amikor a múltkor megosztottam azt a korábbi cikket, melyben szülők meséltek arról, milyen meglepő dolgokra bukkantak a kamasz gyerekük holmijában véletlenül – vagy éppen tudatosan keresgélve. Volt ott minden, eltitkolt baráttól drogozásig, de persze voltak ártatlanabb titkok is.


A Facebook-poszt alatt élénk vita bontakozott ki arról, mihez van joga a szülőnek, kutathat-e a gyerek cuccai között – egyáltalán: egy gyereknek lehet-e bármifajta titka a szülei előtt? A véleményekből szemezgettem.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


A vélemények két, merőben ellentétes vélemény között szórtak. Az egyik szerint nem – sőt NEM ­–, a szülőnek semmilyen körülmények között nincs joga kutatni a gyerek holmija között, hiszen a gyereknek is joga van a magánszférához, amit a szülő semmilyen indokkal nem sérthet meg. A másik végletes vélemény szerint a szülőnek joga van mindenről tudni, ami a gyerekével történik, még akkor is, ha a gyerek mindent megtesz, hogy ezt eltitkolja előle. És ha ez a gyerek holmijának áttúrásával jár, akkor ez is teljesen rendben van. Természetesen szép számmal voltak olyanok is, akik a két véglet közötti árnyaltabb álláspontot fogalmaztak meg a kérdésben, mely röviden talán így foglalható össze: alapesetben nincs hozzá joga a szülőnek, de attól függ...


Jó, ha elmondja, ha bajban van, de ha nem beszél, nem biztos, hogy nincs bajban

Kezdjük talán a szülői detektívesdit elutasító véleményekkel, melyeknek általános alapgondolata az lehetne, hogy ha a szülő eleget beszélget a gyerekével, akkor a gyerek majd kamaszkorában is jól megosztja vele minden baját. Ha baj van, akkor a családi vacsoránál elővezeti, közösen megbeszéljük, és a probléma egyszer s mindenkorra megoldva.


Az egyik kommentelő például ezt írja:

„Nincs !!!!!!!! 5 gyerekem van de SOHA nem kutattam a dolgaik cuccaik között.”

Míg egy mások olvasó szerint:

„Nincs joga átkutatni a cuccát. Így ő sem fog más után kutakodni. Joga van neki is egy bizonyos kor után a saját életéhez. Nekem három volt, és sosem kutakodtam náluk.”

Ezzel a vélekedéssel azonban két nagy probléma is van szerintem. Az egyik és legfontosabb, hogy abból a – szerintem téves – feltételezésből indul ki, hogy a gyereknevelésben (és különösen kamaszkorban) a kétszer kettő mindig négy – és még véletlenül sem három és fél vagy négy és háromnegyed. Pedig a helyzet az, hogy a gyerek, különösen kamaszkorban nem egy italautomata, ahová ha bedobjuk a kétszáz forintot és megnyomjuk a kóla feliratú gombot, akkor alul kipottyan a kóla. Mert könnyen lehet, hogy ásványvíz pottyan ki. Vagy nem pottyan ki semmi. Egyszerűen azért, mert a szülői minta nem elhanyagolható, de egy kamasz gyerekre már bőven hatnak külső hatások is, nem utolsósorban a kortársak véleménye és normái. Melyek nem feltétlenül esnek egybe a miénkkel.

A másik fontos – és akár veszélyes tévedés –, hogy ebből az alapkoncepcióból kiindulva könnyen arra a hibás következtetésre juthatunk, hogy ha a gyerek nem szól, nem kérdez, nem kér segítséget, akkor minden rendben van. Pedig ez egyáltalán nem biztos.

És végül azt vettem észre, hogy a gyerek privátszférájának már-már túlzó, mérlegelés nélküli tiszteletben tartása valahogy mindig azok számára az egyedül üdvözítő út, akiknek 1) vagy nincs gyerekük, 2) vagy a gyerekük különösebb gubancok nélkül már átvészelte a gyerekük a kamaszkort – vagy legalábbis a szülők ebben a hitben élnek, mert ebben sosem lehetünk biztosak.

„Ismerem a gyerekeim. Sokat beszélgettünk mindenről. Megbízhatóak voltak. Ma már felnőttek. Rendben vannak mindhárman.”

Ez utóbbival kapcsolatban az jutott eszembe, hogy a fenti öt állítás közül az utolsó négy nálunk is áll. De hogy minden szempontból ismerem őket, ezt sosem merném ilyen határozottan kijelenteni.

Ezen a véleményen van az egyik kedves kommentelőm is, akik munkájából adódóan sok mindent látott már. Ezt írta:

„Láttam már olyan anya-lánya kapcsolatot, amikor anyuka azt hitte, mindent elmond neki a kislánya, és egy igen kínos beszélgetés során derült ki, hogy a szűznek hitt lányt már három évvel azelőtt a fiúk ágyából szedtük ki a koliban. Azt tudta, hogy fegyelmije volt, de nem tudta, hogy ilyen miatt, mert nem jött el. Számtalan ilyet tudnék. A titokban cigiző fiatalok. A 15 perc alatt egy üveg vodkát megivó két - egyébként jól viselkedő és tanuló - lány. A herbálozás, amiből mentőhívás lett. A tanárával való veszekedés után a magát bosszúból felvagdosó lány. Úgy hívtunk mentőt hozzá is, bár szerencsére nem volt súlyos. A detoxban kollégámnak bizonykodó anyuka, hogy az ő fia nem iszik, amikor kollégám mellette töltötte az éjszakát ahelyett, hogy hazament volna a családjához. Egy szülő mindig elfogult, az ő gyereke kisangyal, sose hibás. Minden tizenévesnek van titka, és csak örülhetünk, ha csak egy plátói szerelem, nem valami komoly, törvénysértő vagy veszélyes dolog az.”

Majd így folytatja:

„Sok szülőt ismerek, akik lelkiismeretesen nevelik a gyerekeiket. És még ott is előfordul. Elég egy rossz társaság, akik látszatra nem azok. Van ilyen. Egy anyukával nagyon sokat harcoltunk összefogva a gyerek érdekében. Vagy a kollégiumban egy csoport, akikkel össze van zárva és máshogy nem tud beilleszkedni. Olyanról is tudok, aki szégyellte, azért nem merte elmondani otthon, meg félt attól, hogy a szülő lép, és akkor őt végleg kiközösítik. Nem beszélve arról, hogy a kiskorúaknak a dohányzás bűncselekmény. Ahogy az ivás is. De ettől népszerűek a lányok/fiúk közt. Mert a határokat akkor is feszegetik, ha tudják, hogy nem szabad. Nyilván nem minden esetben, hiszen többségében rendes gyerekeket ismerek, akik tudják, meddig mehetnek el.”

Kutakodott az anyám, de így utólag örülök neki

Aztán azt se felejtsük el, hogy a kamasz gyerekünk – akár már csak felnőttként belátva – nem feltétlenül éli meg negatívumként a dolgot. Az egyik kommentelő például ezt írta, ami nekem nagyon tetszett:

„Hát az attól függ. Amikor az ellenőrzőmet dugtam el, akkor örülök, hogy megkereste, így utólag. Amikor egy eldugott szerelmeslevelet szedett elő, amihez nem tudom mi köze volt, és igazából nem is volt eldugva, csak eltettem magamnak, na azt nem értem.”

Szerintem valahol itt van a lényeg. Alapesetben soha nem kutatnék a gyerekeim holmija között, és soha nem is tenném, pláne nem rendszer szinten, rutinszerűen. Ha viszont a radarjaim bajt jeleznének (és ebben a gyerekeikre legalább átlagos szinten odafigyelő szülők nagyon jók, lássuk be), akkor nem haboznék további információkat szerezni a gyanúm eloszlatására vagy megerősítésére. Első körben a gyerekemmel beszélgetve, egy arra legalkalmasabbnak látszó, jól megválasztott időpontban. Ezzel együtt a barátoktól, tanároktól is próbálnék tájékozódni, hogy ők mit tapasztalnak. De ha ezek nem vezetnének eredményre – és csak akkor! ­–, bizony nem haboznék szétnézni a gyerekem holmija között sem.

Mert nem ritka, hogy egy kamasz gyereket éppen saját magától kell megvédenünk. És mert a gyerekeimért én vagyok a felelős. És mert kétszer kettő nem mindig négy. Különösen kamaszkorban.


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Ezek is érdekelhetnek:

Rendetlen a gyereked a suliban? Ülj be mellé a matekórára!

A szülők pedig csendben szenvednek – a szülőverő gyerekekről

Ilyen könnyen csempésznek drogot a kamaszlányod italába!


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

nekem_szol_logo_final.jpg

© 2019 Anyás-Apás