• Anyás-Apás

Fotó név nélkül – könyv Henriettáról, a méhnyakrákról és a halhatatlanságról

Szobám falán van egy fénykép egy nőről, akivel sohasem találkoztam. A kép szakadt jobb sarkát celluxszal ragasztották meg. A nő mosolyogva néz szembe a fényképezőgéppel, kezét a csípőjére teszi; ruhája gondosan vasalt, ajka erősen ki van rúzsozva. Nincs még harmincéves. A kép az 1940-es évek végén készült. A nő halványbarna bőre sima, szemek pajkos.

Még nem tud a benne növekvő rosszindulatú daganatról, amely árvává teszi majd öt gyermekét, az orvostudomány jövőjét pedig döntően befolyásolja. A fénykép aláírása: „Henrietta Lacks, Helen Lane vagy Helen Larson”.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Nem tudni, ki készítette ezt a fotót, de több százszor megjelent már képes újságokban és tudományos könyvekben, blogokon és a laboratóriumok falán. A rajta szereplő nőt általában Helen Lane-ként említik, de sokszor nem is adnak neki nevet. Többnyire csak HeLa-ként emlegetik őt, akárcsak az első halhatatlan emberi sejteket, melyeket az ő méhnyakából metszették ki pár hónappal a halála előtt.

Valójában Henrietta Lacksnek hívták.


Évekig nézegettem ezt a fényképet, és azon gondolkoztam, milyen élete lehetett, mi történhetett a gyermekeivel, és mit szólt volna, ha tudja, hogy a belőle vett méhnyaksejtek örök életűek lesznek, mivel billiószám csomagolják, adják-veszik, szállítják őket a világ számos laboratóriumába. Próbáltam elképzelni, mit gondolt volna, ha tudja, hogy az ő sejtjeit lőtték ki az első űrhajókban annak vizsgálatára, hogy mi történik az emberi sejtekkel a súlytalanság állapotában, hogy az ő sejtjei játszottak szerepet több fontos orvosi felfedezésben és fejlesztésben: a gyermekbénulás szérumának előállításában, egyes kemoterápiás szerek kidolgozásában, a klónozásban, a géntérképezésben, a lombikbébi-kezelésben (mesterséges megtermékenyítés). Biztosan döbbenten értesült volna arról, hogy a saját sejtjeiből milliárdszor annyi növekszik a laboratóriumokban, mint amennyi eredetileg a szervezetében volt.


Nem tudjuk pontosan, hány olyan sejt van ma életben, amelyik Henrietta szervezetéből származik. Egy kutató becslése szerint ha mérlegre tennénk az eddig előállított összes HeLa-sejtet, 50 millió tonnát nyomnának, ami felfoghatatlan mennyiség, tekintve hogy egy-egy sejt gyakorlatilag súlytalan. Egy másik becslés szerint ennyi sejtet egymás mellé téve háromszor körül lehetne tekerni az Egyenlítőt, miközben maga Henrietta alig volt magasabb 150 centinél!


Ha elmennénk a világ bármely pontján egy sejttenyésztő laboratóriumba, jó eséllyel Henriettának több millió – ha nem milliárd – sejtjét találnánk ott lefagyasztva.

Ezeket a sejteket a rákkeltő, illetve a rákot elfojtó gének kutatásában is felhasználták, de segítségükkel állítottak elő hatóanyagokat a herpesz, az influenza, a vérzékenység és a Parkinson-kór gyógyítására is, és felhasználták őket a laktózérzékenység, a nemi úton terjedő betegségek, a vakbélgyulladás, a hosszú élet, a szúnyogok párzása, a csatornamunkásokat érő egészségi ártalmak és még ki tudja, mi minden vizsgálatára. A sejtekben lévő kromoszómákat és fehérjéket töviről-hegyire megvizsgálták. A laboratóriumokban Henrietta sejtjei éppúgy alapvető munkaeszköznek számítanak, mint a tengerimalacok és az egerek.

„A HeLa-sejtvonal az elmúlt évszázad legfontosabb orvosi fejlesztései közé tartozik – mondja egy kutató. Aztán, minden felhang nélkül, csak mint ami épp eszébe jutott még róla, hozzáteszi: – Amúgy fekete nő volt.”

A fenti sorok Rebecca Skloot „Henrietta Lacks örök élete” című könyvből valók.


Henrietta Lacks életéről és a halhatatlan HeLa-sejtekről itt olvashatsz további infókat.


Henrietta Lacks életéről film és könyv is készült. A könyv sok mindenről szól, nemcsak egy fiatal nő rövid életéről, aki végstádiumú méhnyakrákjával – tudtán és akaratán kívül – hatalmas lendületet adott az orvosi kutatásoknak, hanem arról, hogy a rasszista diszkrimináció még nem is olyan régen a mindennapok elfogadott részét képezte az USA-ban, ahol sok kórház nem is fogadott fekete betegeket, de ahol mégis, ott külön bejáratot és külön vizsgálóhelyiségeket voltak kötelesek használni. Vagy például azt tudtad-e, hogy nem is olyan régen az orvosok nem voltak kötelesek nemhogy beleegyezést kérni a betegektől, ha orvosi kísérleteket akartak rajtuk végezni, de még csak tájékoztatni sem őket arról, mire akarják felhasználni őket? Nem, nem a sötét középkorról beszélünk, hanem az 1950–60-as évekről, mindössze 60-70 év távlatából.

Ha érdekel mindez, illetve érdekel az orvosi kutatások nem mindig patyolattiszta háttere is, olvasd el a könyvet, mely a Park Kiadónál jelent meg 2012-ben, antikváriumokban még elérhető.


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!

Az Anyás-Apás korábbi könyvajánlóit itt találod.


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!



© 2021 Anyás-Apás