Egy család, ahol nincsenek szabályok
Frissítve: 2022. júl. 12.
Egy Rochdale-ben élő anya úgy döntött, hogy sutba dob mindent, amit általában a hagyományos szülői nevelésről gondolunk. Ehelyett három gyermekére ráhagyja, hogy a nap 24 órájában tegyék azt, amit kedvük tartja – beleértve azt is, hogy nem járnak iskolába.
Ez így biztosan nem csak számomra meghökkentő, de az anya kitart amellett, hogy így boldogabb az otthonuk.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Nic Bescoby tehát nem „hagyományosan” neveli a gyermekeit, hanem azok úgy élik az életüket, ahogyan éppen szeretnék. Például nem járatja iskolába őket és hagyja, hogy mindenben a saját döntéseik alapján cselekedjenek. Egyszer valahol olvasott a „gyengéd” szülői nevelésről és azóta ezt a módszert követi, melynek alapja egymás kölcsönös tisztelete és az önkéntes döntések ahelyett, hogy követelmények és szabályok szorítanák korlátok közé a gyerekek életét.
Ebbe beletartozik többek között, hogy a gyerekek maguk döntik el, hogy mikor esznek és mikor fekszenek le – ez utóbbi egyébként valamikor este 9 óra és éjjel 1 óra között szokott bekövetkezni. Az anya szerint ezzel a technikával sikerült úrrá lenni a hisztiken, és sokkal boldogabb az otthonuk, mint előtte. Azt meséli, hogy akkor rá jött rá, hogy a merev rutin náluk nem működik, amikor – saját bevallása szerint – talpraesett legnagyobb fia, George mindössze nyolcéves volt. Mostanra azonban a 30 éves anya teljesen a kötelező iskola nélküli nevelés, az „unschooling” elkötelezett hívévé vált, ami azt jelenti, hogy a gyermekei semmilyen tanmenetet nem követnek, hanem csak azt és akkor tanuljak, amihez kedvük van és ami érdekli őket.
Az egyébként bloggerként tevékenykedő, eredetileg gyermekgondozás területen diplomát szerzett anya teljesen rábízza a gyermekeire, hogy azok hogyan szervezik meg a saját napjukat. Szerinte a 7 éves Ellie és a 6 éves Aimee így teljesen kibontakoztathatják kreativitásukat, és a finoman szólva is bohém nevelés következtében szívesen és érdeklődve tanulnak.
„Nálunk például nincs kötelező iskolai munka, csak főként beszélgetések, melyek során a természetes gyermeki kíváncsiságot használjuk ki. Ők kérdeznek, mi pedig ezekre a kérdésekre válaszolunk, vagy közösen kikeresünk a válaszokat az internetről vagy könyvekből. Ennek során én magam is tanulok. A múltkor például Aimee azt kérdezte, hogyan működnek a vénák a csuklónkban, és akkor erről beszélgettünk. De szeretik azt is, amikor klasszikus szépirodalmat olvasok fel nekik, hamarosan éppen Shakespeare és Dickens lesz soron. Most éppen a görög mitológiáról szoktunk olvasgatni. Arra tanítjuk őket, hogy tiszteljék embertársaikat, mert minden ember értékes.”
Nic közösen neveli a gyerekeket elvált férjével, a gyerekek apjával, a 32 éves Kyle-lal. Azt mondják, hogy mindketten hagyományos nevelés benn nőttek fel, de mindketten úgy találták, hogy a hagyományos iskolai nevelés éppen a legfontosabbat, a tanulás örömét veszi el a gyerekektől. És biztosan nem segítette a hagyományos iskolai nevelés kedvező megítélését az sem, hogy Nic még jól emlékszik arra, hogy az iskolában zaklatták társai.
„Én meglehetősen átlagos nevelésben részesültem, az anyámról sem azt nem mondhatnám, hogy túlságosan szigorú lett volna, de azt sem, hogy túlságosan megengedő. Az iskola is teljesen átlagos volt, ahova jártam, de úgy éreztem, hogy elvész bennem a tanulás szeretete éppen azért, mert minden muszáj volt”
– mondja.
Amikor legnagyobb gyermeke, George 2011 áprilisában megszületett, kezdetben ő is az autoriter nevelési elveket vallotta, a hagyományos, valójában rém egyszerű büntetési és jutalmazási módszerekkel. Hamarosan azonban szembesülnie kellett azzal, hogy ezek az elvek az ő gyerekénél nem működnek.
„Nagyon öntudatos gyerek volt, akinél minden tiltás vagy irányítás hisztiket és kiborulásokat eredményezett. A szokásosan kiszabott büntetések, de a jutalmak sem tették boldoggá egyikőjüket sem.”
Ezért aztán amikor George kétéves korában óvodába került, az anya elhatározta, hogy gyökeresen változtat nevelési elveink, ekkor találkozott először a „gyengéd” nevelés elveivel és sokat olvasott róla.
Elvárások és szabályok helyett kölcsönös tisztelet és szabad döntések
A nevelés lényegét úgy magyarázza, hogy a család életét nem elvárások és szabályok irányítják, hanem egymás kölcsönös tisztelete és az önkéntes hajlandóság. A szülők csak iránymutatást adnak, de a végső döntéseket maguk a gyerekek hozzák meg.
„Azonnal észrevettem a különbséget. Azt mondtam a kisfiamnak, hogy választhat, hogy mit akar csinálni, és a köztük lévő állandó harcok azonnal megszűntek. Előtte naponta többször voltak vitáink, próbáltam rábírni, hogy azt csinálja, amit mondok neki, de ettől csak állandóan frusztrált volt”
– meséli az anya. George-ot aztán nem íratta be hagyományos iskolába, ugyanúgy, ahogyan két kisebb testvérét sem.
„Kipróbáltuk a home-schooling (otthoni tanítás) módszerét, amikor a hagyományos tantárgyak szerint haladtunk, de ez nem igazán működött, mert egy csomó olyan dolog kimaradt belőle, amit ők szerettek volna tanulni. Aztán inkább áttértünk az unschooling (iskola nélküliség) módszerére, melynek módszertanát az internetről és hasonló érdeklődésű csoportoktól tanultuk meg. Az unschooling igen végletes módját követjük, melyben beletartozik az is, hogy teljesen szakítottunk a napi rutinnal, azaz például egyáltalán nincsenek előre meghatározott időpontok az étkezésre és a lefekvésre”
– magyarázza tovább. Ennek megfelelően ebben a családban a gyerekek akkor esznek, amikor megéheznek:
„Mindig hagyunk elöl nekik valami nassolni valót, amit bekaphatnak, rágcsálnivalót, darabokra vágott gyümölcsöt vagy zöldséget, édességet, csokit, ilyesmit. Ha rendesen enni akarnak, akkor erről közösen döntünk, így a kontroll az ő kezünkben van. Tanultunk velük az élelmiszerekről és arról is, milyen különböző tápanyagokra van szüksége a szervezetüknek, az ételeket pedig együtt készítjük el.”
A gyerekek a lefekvésről is maguk döntenek, általában valamikor este kilenc és éjjel egy óra között mennek ágyba. Erről az anya így vélekedik:
„Emlékszem, hogy gyerekként mindig szomorúsággal töltött el, amikor vártam, hogy végre elaludjak, és sokszor voltak rémálmaim. Nem szeretném, ha gyerekeim ugyanezt éreznénk. Azt akarom, hogy az alvás kellemes, kényelmes, komfortos érzés lenne számukra.”
Mivel nincsen előre meghatározott lefekvési idő, a család az estéket általában filmnézéssel, könyvolvasással, kézműveskedéssel vagy tanulással tölti.
Az öltözködésből sem csinálnak nagy problémát: ha valamelyik gyerek egész nap pizsamában akar lenni, megteheti. Egy nagy dobozban tartják az összes ruhát, és a gyerekek onnan választhatják ki, hogy aznap mit akarnak felvenni.
És hogy működik-e a módszer?
Az anya szerint igen:
„El sem tudom képzelni a gyerekeimet egy osztályteremben ülve. Amikor összehasonlítom, mi történne velük az iskolában és mi az, amivel mi töltöttük az adott napot, mindig rájövök, hogy a hagyományos iskolai oktatás sosem működne náluk.”
Amikor a család bármely tagjának lelki problémája van, akkor mindannyian összegyűlnek az asztal körül, és együtt megbeszélik a helyzetet.
„Én sem vagyok tökéletes, és velem is előfordul, hogy elveszítem a türelmemet, de minden helyzetet beszélgetéssel próbálunk megoldani.”
Arról, hogy környezetük hogyan fogadj ezt a módszert, az anya azt meséli, hogy vannak, akik megkérdőjelezik, hogy ez lenne-e a megfelelő nevelés, de inkább a kíváncsiság és a meglepődés a jellemző reakciók, amikor a család nevelési elveiről hallanak. Az anya szerint nem állják meg a helyüket azok a félelmek, melyek szerint gyermekeik hagyományos iskolai oktatás nélkül nem fognak boldogulni az életben. Azt mondja, hogy minden gyereket más érdekel: George inkább tudományos gondolkodású, Ellie muzikális és kreatív, Aimee pedig még abban az életkorban van, amikor a varázslatok és játékok kötik le a figyelmét, és különböző szituációs helyzeteket old meg a játékaival.
(A történethez zárójelben hozzá kell tenni, hogy az Egyesült Királyságban érvényes törvények lehetővé teszik a szülők számára, hogy akár teljes, akár részidőben otthon oktassák gyermekeiket iskolába járás helyett, és még csak a hivatalos nemzeti tantervek sem kell követniük. Azt azonban megkövetelik, hogy a gyerekek ötéves koruktól teljes időben részesüljenek oktatásban, és erről a helyi önkormányzatoknak joga és kötelessége is meggyőződni.)
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!