• Anyás-Apás

Nekem szerencsém volt… szerencsém volt?

Frissítve: jún 9


„Nektek szerencsétek van” – na, ez az a mondat, amivel engem ki lehet üldözni a világból. Mert hiszem, hogy a szerencse nem csak úgy jön, a szerencsét nem adják ingyen. A szerencsét az ember nem csak úgy kapja ajándékba, keményen meg kell érte dolgozni.

Egy forró nyári délelőttön kerülgetem az utálatos Hungária körúti forgalmat, éppen a reptérre igyekszem a lányomék elé, tele a fejem mindennel, a közelgő pár napos bécsi hosszú hétvégével, amit annyira várunk mindannyian, végre megint újra együtt hosszú idő után, ezt is el kell még addig intézni, meg azt is… amikor megszólal a mobilom.

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


A nőgyógyászom az, biztosan valami munka ügyben, benyomom a kihangosító gombját. De nem, most kivételesen nem: ne ijedjek meg, csak tudjak róla, nem egyértelműen kóros, de gyanús lett a citológia, majd még beszéljünk.

Hogy mi van???


Jaj, hány ilyen történet jött már szembe velem, mennyire sablonos és közhelyes, de ez most az enyém. Hány ilyen „így kezdődött” történetet is olvastam már életemben? Sokat, nagyon sokat, túlságosan sokat. És mindig is benne volt a pakliban, hogy egyszer nekem is döntenem kell. Most mondhatnám, hogy éjszakákon át tépelődtem, mérlegeltem, gondolkodtam, de ez nem lenne igaz. Mert évek óta kész válaszaim vannak erre a helyzetre.

Igen, gyanús, ismételjünk, aztán meglátjuk, és talán később majd egy kis műtétre is szükség lesz. Ez a protokoll.

Talán és később és majd?

Nem akarok ismételni, nem akarok várni, csináljuk.

Most. Biztos?

Biztos.

Én akarok dönteni saját magamról. Én, itt és most. És amikor még van miből választani.

Az, hogy kiben bízom meg mindenkinél jobban, egyértelműen adott, eköré kell szerveznem minden mást. A férjem mindent rám bíz, legyen minden úgy, ahogyan én szeretném, neki az a legjobb, ami nekem a legjobb. Nem idegeskedem és nem is gondolom túl a dolgot, a klinika szép, mindenki kedves és profi. Este teljesen panaszmentesen, vidáman autózom haza a férjemmel és a barátnőmmel. A következő pár nap a kellemes semmittevésé, az éppen itthon lévő kisebbik lányommal reggeltől estig olvasunk, filmeket nézünk, beszélgetünk, nem főzünk, ebédre szusit meg pizzát rendelünk. Mint két barátnő. Talán lánykoromban töltöttem utoljára ilyen édes semmittevéssel a napot, de jó nagyon.

A lányaim kicsi koruktól fogva tudják, hogy az a dolgok rendje, hogy ha az ember lányának van fodrásza, manikűröse, kozmetikusa, személyi edzője, fogorvosa, akkor bizony legyen nőgyógyásza is. És ha már van, akkor ne féljen használni.

Azaz járjon el rendszeresen szűrésre. Azért – amolyan bölcs öreganyó módjára – most is elmondom nekik, hogy látjátok, ezért kell szűrésre járni. Hogy ne kényszerhelyzetben kelljen fontos döntéseket meghozni.


Két héttel később újra csörög a telefonom, rossz lett a szövettan.

Rosszabb, mint az előző, egyértelműen kóros, de még nem rák. Újabb műtét? Egy pillanatig sem gondolkodom, persze legyen, minél hamarább. Megint nyugodtan teszem meg ugyanazt az ötperces autóutat a klinikáig, megnyugtat a tudat, hogy még mindig bőven időben vagyunk. Mindenki a világ legtermészetesebb módján, kedvesen és empátiával teszi a dolgát körülöttem, a klinika továbbra is szép, nekem mindig is nagyon bejött ez a kristálycsilláros hófehér dizájn, annyira az én ízlésem, tetszik és megnyugtat. Akkor meg minek idegeskedjem, hát nem?


Újabb két hét, újabb telefon.

Végre csupa jó hír, tényleg időben voltunk, jól döntöttünk, jó eséllyel örökre elfelejthetem az egészet. A lelkem mélyén tudtam persze, hogy ezúttal egyszerűen nem lehet másként, de azért nagy kő, nagy fellélegzés – és persze hatalmas köszönet és hála mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy minden ilyen simán ment: a férjemnek, a legeslegjobb barátnőmnek, a nőgyógyászomnak, a klinika összes dolgozójának a professzor úrtól a takarító nénikig.

Köszönöm, hogy kedvesek voltak és profik, hogy nem zavartak, ha pihenni akartam, de azonnal ott termettek, ha szükségem volt valamire. Köszönöm, hogy mindig mosolyogtak, hogy nem háborgattak kora hajnalban és hogy soha nem nyitották rám az ajtót kopogás nélkül. Külön köszönet a konyhán dolgozó ismeretleneknek a gusztusosan tálalt reggelikért, ebédekért és vacsorákért, amihez étvágyam ugyan nem nagyon volt, de értékeltem az erőfeszítést, innen is nagy köszönet nekik is.


Szerencsém volt? Igen, szerencsém van.

Amióta az eszemet tudom, minden májusban elmentem szűrésre. Azért pont májusban, mert így soha nem felejtődött el, az anyák napjáról mindig eszembe jutott, hogy szeretnek és szeretek, és hogy nekem még nagyon sok dolgom van ebben a világban.

De nem ezért vagyok szerencsés, ez „csak” a tudatos része a dolognak.

„Jaj, ne butáskodj már, tudod, hogy nem ezen múlik. Mindenhogyan szeretlek.”

Harminc év. Hanem ezért…

Fotó: Freepik (A fotó csak illusztráció.)

#maternity #rakszures #mehnyakrak


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


Rákszűréssel kapcsolatos további írásokért ide kattints!


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!

nekem_szol_logo_final.jpg

© 2020 Anyás-Apás