A kislányom túlélte a rákot – győztünk!
Minden vágyam az volt, hogy olyan magabiztosan beszélhessek a jövőről, mint a többi anyuka. Ők vidáman tervezgették, hogy a gyerekeiket már korán középiskolába küldik, míg én abban sem voltam biztos, hogy a kislány megéli, hogy középiskolás legyen.
Amikor azon a sok évvel ezelőtti napon elbúcsúztam tőle az iskola kapujában, egy héttel a nagy kockázatú rákbetegség kezelése után, hallókészülékkel, lábszárvédővel, gyér hajjal, endokrin problémákkal és vesekárosodással küzdött. Mégis azt mondtam, ahogy néztem utána: megcsináltuk!
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az azt megelőző 18 hónapban az iskola volt sarkcsillagunk, míg a kórházi ágyán összebújva tervezgettük a közelgő első sulis nap részleteit. Aztán végre elérkezett, amikor a kezébe adhattam a gurulós hátizsákját én a világítós sportcipőjét. Miközben könnyes szemű anyukák szelfiket posztoltak gyermekük új életének első napjáról, én az autómban ülve zokogtam – nem azért, mert szomorú voltam, hanem mert elöntött a megkönnyebbülés, az öröm és a hála. A szívem nem a múltért fájt, a szívem a jelennek örült. A mérföldkő megnyugtatott, hogy ő jól van, én is jól vagyok, minden rendben van, és az élet szép – legalábbis egyelőre.
Kevesebb mint egy évvel korábban az életéért küzdött az egymás utáni őssejt-transzplantációk során. Most pedig a barátaival pacsizott egy-egy iskolai nap után. Megálltunk pizzázni, hogy megünnepeljük. A gyermekonkológiai osztályról az ilyen hétköznapi pillanatok hiányoztak a legjobban.
Szinte lélegzetvisszafojtva vártam a kezelés utáni ötödik év végét, amikor hivatalosan is gyógyultnak nyilvánították. A bizonytalanság volt a legrosszabb. Ha szólt, hogy fájt a feje, azonnal arra gondoltam, hogy a rák visszatért. Csatlakoztam a Facebookon neuroblasztómás gyerekek szüleinek csoportjához, de kiléptem a csoportból, mert túl sok gyerek haláláról értesültem, ami napokra a padlóra küldött. Azt hittem, hogy a szorongásom enyhül, amikor a kislányom hivatalosan is „gyógyult” lesz, de nem így történt. Vágytam arra, hogy bizonyossággal beszélhessek a jövőjéről, ahogyan más anyukák tették a gyerekeikről.
A tipikus gyermeki mérföldkövek magaslatai és a rákbetegség árnyékai kimerítő hullámvasutat jelentettek számomra. A rendkívüli öröm és a rendkívüli gyász olyan módon létezett egymás mellett, amiről nem is tudtam, hogy lehetséges. Legtöbbször a jó pillanatok tartottak meg. Úgy éreztem, mintha egy alternatív univerzumban élnék, ahol a múlt keserű, a jelen pedig édes.
Mégis, ahogy az idő telt, egyre szembetűnőbbé váltak a testi különbségek a kislányom és a barátai között. Éjszakánként az ágyban azon tűnődtem, vajon megéri-e a szalagavatóját vagy hogy megszerezze a jogosítványát, és ha igen, milyenek lesznek ezek a pillanatok. Néhány héttel a szalagavató előtt órákig sétálgattunk a bevásárlóközpontban, hogy találjunk olyan ruhát, ami méretben passzol, de nem gyerekruhaboltból való. Nem találtunk. Hazafelé sírtunk és csalódottak voltunk. De másnapra összeszedtük magunkat és elmentünk egy divatos üzletbe a belvárosban, ahol azonos szabásminta szerint felnőtteknek és gyerekeknek is készítenek ruhákat, így a barátai nem tudták volna megmondani, hogy a ruhája gyerekméretű.
A szalagavatóján paparazzivá váltam és csak lőttem a fotókat egymás után, míg a kislányom fel nem csattant:
„Nincs több kép!”
„Megcsináltuk!”
– ez lett a mantrám minden eredménynél, legyen az kicsi vagy nagy, bár nem mertem hangosan kimondani, mert féltem, hogy elkiabálom. Egy csapat voltunk. Én gurítottam neki a labdát, ő pedig újra és újra gólt lőtt vele, még akkor is, ha kamaszkorában nem volt hajlandó elismerni, hogy jó csapat vagyunk mi ketten.
Az elmúlt néhány évben olyan pillanatokat láttam megvalósulni, amelyek korábban csak villanások voltak a fejemben. Megszerezte a jogosítványát, speciális autóátalakítások segítségével, hogy elérje a gázpedált. A szalagavató ruhája nem gyerekboltból származott. A TikTokot bújta frizura- és sminktippekért, hogy csodaszép legyen.
Hónapok óta hallgatom a végzősök szüleit, akik áhítattal gondolnak arra, hogy hamarosan vége lesz mindennek. Vége lesz minden pillanatnak és nehézségnek, melyeket természetesnek veszünk, míg a betegség el nem veszi tőlünk.
Ha a rák adott nekem valamit, az a perspektíva. Tudni, hogy a kis pillanatok a nagy pillanatok. És hogy a mérföldkövek az út mentén arra emlékeztetnek minket, hogy a gyermekünk rendben van, mi rendben vagyunk, az élet szép, és van jövő. Számunkra nincs keserű, csak édes. Visszatértünk arra az útra, ahol mindig is lennünk kellett volna. Azon a régi napon elengedtem a kezét az iskola előtt. És a megérkezés valósága maga a csoda.
Fotó: Freepik (a kép illusztráció)