A kisfiam meghalt, de a kislányom velünk maradt...
"Sokat őrlődtem azon, hogy vajon megosszam-e a történetünket. A Császárvonal - támogató csoport császármetszés előtt és után (szakértőkkel) csoportban sok kedves ismerősöm van, így inkább a névtelenül teszem mindezt. Azt gondolom, a történteket sosem lehet feldolgozni, csak együtt élni vele, beépíteni az életedbe és menni tovább, örülni és hálásnak lenni azért amink van.
Kérem, aki várandós, és ikreket vár, csak fenntartásokkal olvassa tovább. A történet hosszú.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az előzmények:
7 éve próbálkoztunk, hogy gyermekünk szülessen. Az első terhesség természetesen fogant 2016-ban ami egy Missed AB-val fejeződött be a 10. héten. Ennek a vetélésnek semmi előjele nem volt. A 13. heti genetikai vizsgálaton tudtam meg, hogy a magzat már hetek óta nem él. Hosszú évekbe telt, mire nagyjából túltettem magam az egészen. Műtéti befejezés következett. Ezt követően próbálkoztunk, de sajnos nem fogant újabb gyermek. Újabb évek sikertelen próbálkozásai után belevágtunk a lombikba, de nem jutottunk messzire. Részben munkavállalás miatt, illetve bízva abban, hogy a környezetváltozás majd meghozza a gyermekáldást, 2019-ben Ausztriába költöztünk. Egy évvel később itt is belevágtunk az IVF-be, miközben alternatív módszerekkel is próbálkoztunk. Végül az 5. lombik sikerült.
2021 novemberében megfogantak az ikreink. Mindössze két petesejt tudott megtermékenyülni és fejlődött tovább, így az orvosok és mi is jobbnak láttunk, ha mindkettőt visszaültetik. Így alakult, hogy ikrekkel lettem várandós. A terhesség komplikációmentes volt, leszámítva egy vérzést a 7.héten, amikor azt hittük vége. Illetve az első trimeszterben folyamatosan progeszteronnal kellett magam injekciózni. A két magzat minden vizsgálat szerint gyönyörűen fejlődött és makkegészséges volt. Biztosra akartunk menni, így minden felajánlott és költséges vizsgálatot megcsináltattunk, hogy egészséges gyermekeink szülessenek. Örömünk felfoghatatlan volt, amikor megtudtuk, hogy egy kislányt és egy kisfiút várunk.
Eljutottam a 9. hónapig.
Az utolsó vizsgálat a nőgyógyászomnál június 30-án volt, miszerint minden rendben volt. Július első hete már a 37. hét volt, itt már nehezen viseltem a terhességet és egy rossz érzés kerített hatalmába. Nem tudom megmagyarázni, nevezhetjük belső hangnak, anyai ösztönnek. Azt éreztem, hogy valami baj van, mégpedig a kisfiúval. Próbáltam magam meggyőzni, hogy biztos csak én gondolom, hogy baj lehet, próbáltam nyugodt maradni, még a mozgásokat is figyeltem, számolgattam. A kislányom mindvégig nagyon aktív volt a hasamban is, így nehéz volt megkülönböztetni a két baba mozgását. Az érzés azonban nem eresztett. Már megvolt az időpontom a kórházi indításra (július 17-ére), amikor még egyszer (július 8-án) fogadott a nőgyógyász.
Megvizsgáltak, még le is gorombítottak, hogy csak nézegetni akarom a két gyereket, ezt már nem támogatja az egészségbiztosító. El akartak engedni, hogy minden rendben. Ekkor kértem az orvost, hogy mutassa, legyen szíves a kisfiú szívhangját. Percekig tartó keresgélés és néma csend. A kezembe nyomott egy beutalót a kórházba, amelyre csak ennyit írt: „Kérdéses szívhang 2. iker". Nem mondott semmit, de én tudtam. Életem legrosszabb percei voltak. 9 hónapos terhesen, hatalmas ikerhassal rohantam végig az utcán egészen hazáig, mert a nőgyógyász sétatávolságban van. Reménykedtem, hogy csak tévedés, egy borzalmas félreértés és hogy biztos él, nincs semmi baj, csak az orvos hibázott. A férjemnek szóltam, aki azonnal eldobott mindent, azonnal berohantunk a kórházba, ahol rögtön felvettek a szülészetre.
Legalább a 3. orvos vizsgált, mire kimondták a diagnózist, hogy a kisfiúnál nincs szívhang. Meghalt.
Mindketten összeomlottunk, illetve részben sokkos állapotba kerültünk. Nekünk kellett döntenünk, hogy hogyan tovább...
A történet folytatásáért kattints a Császárvonal Facebook-posztjára!