A képregény reneszánsza – az olvasás alkonya?
Nemrégiben levelet kaptam az Anyás-Apás egyik hűséges olvasójától, amiben azt kérdezi, hogy szerintem jó-e, ha a gyerek hagyományos könyvek helyett inkább csak képregényeket olvas. Kicsit utánanéztem a témának, mit mondanak erről a hozzáértők. Előre szólok, hogy a válasz nem lesz kategorikusan fekete vagy fehér.
A kérdés tehát az, hogy a manapság kétségkívül reneszánszát élő képregényirodalom megássa-e az olvasás sírját.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Megvallom őszintén, hogy a képregényekről vallott ismereteim megálltak valahol a kora gyermekkoromban, amikor a képregények leginkább csak a hetilapokban léteztek, folytatásos formában (és hogy ennek miért van jelentősége, azt is elmondom mindjárt). Tisztán emlékszem például, hogy a Monte Cristo grófja és Rejtő Jenő regényei is azok közé az irodalmi művek közé tartoztak, melyeket előszeretettel dolgoztak fel képregény formájában. Ezen kívül csak néhány féle képregény-füzetecskét lehetett kapni az újságárusoknál, ezekben pedig leginkább rajzfilmekből ismert figurák voltak a főhősök.
El kell mondanom, engem soha nem fogtak meg a képregények, és most visszagondolva, ennek több oka is lehetett. Az egyik és legfontosabb, hogy mindig is szerettem olvasni, mióta úgy ötéves koromban ellestem az olvasás tudományát a nővéremtől, aki az iskola első osztályában akkor ismerkedett a betűkkel. Gyerekkoromban sokat és szívesen olvastam, tévénk nagyon sokáig nem lévén nem volt ritka, hogy napi egy könyv is „elfogyott”, és esténként mindennaposak voltak a „kapcsold már le a villanyt – csak még ezt a fejezetet hadd olvassam el” szópárbajok is az anyukámmal. Aztán biztosan az is közrejátszott, hogy az újságok szerkesztői valamilyen egészen más szempontok szerint válogattak a szóba jövő regények közül, mint amiket én szerettem, Rejtő Jenő például soha nem volt az én világom – régebben és azóta sem. És valószínűleg azért sem fogtak meg ezek a képregények, mert – ahogy írtam is – újságokban találkoztam velük folytatásos formában, számomra pedig elképzelhetetlen volt, hogy a kb. egy fejezetet feldolgozó kétoldalnyi képregény elolvasása után mindig egy hetet kelljen várnom a történet folytatására.
Képeskönyv, képregény, diafilm vagy szöveges történet?
Nos, ilyen előzmények után jutottam el odáig, hogy most már teljesen önálló oldalon Anyás-Apás néven fut a blogom, és ezzel együtt megszaporodtak a postaládámba érkező levelek is az oldal követőitől. Nagyon sokfélék ezek a levelek, de különösen örülök azoknak a leveleknek, amiben kérdéseket tesztek fel vagy témát ajánlotok, mert ez azt jelenti, hogy követitek az oldalt, érdekesnek találjátok, és érdekel benneteket az is, mi a véleményem róla – vagy éppen mit tudok előtúrni a témáról a szakirodalomban.
Így érkezett hozzám egy nagyon kedves olvasó levele is, melyben ezt írta: „Van egy kérdés, ami nagyon foglalkoztat. Az olvasással kapcsolatban rengeteg cikk van, ami arról szól, mennyivel jobban fejleszti a kicsiket az olvasott vagy kitalált mese, mint a rajzfilmek. Van azonban egy határeset, amiről nem esik szó. A képregény. Nekem az a véleményem, hogy ez sem segíti a képzelőerőt, hiszen minden ott van lerajzolva, a gyermek semmit nem kell, hogy elképzeljen, pont, mint a rajzfilm esetében. Ráadásul sokszor összevissza vannak a szövegbuborékok, nem a klasszikus balról jobbra sorrendet követik. Nekem a mai napig fárasztóbb olvasni, mint mondjuk egy Jókai-féle leírást. Férjem viszont nagy képregényrajongó volt, és szerinte jobb, mint az egyszerű képes mesekönyv. Egy olvasni tanuló gyerek számára hasznos lehet a képregény, vagy inkább összezavarja? Előre is köszönöm a választ.”
Nos, ezen erősen elgondolkodtam első pillanatra. Mert a képregény az én szememben valami szürke határzóna a képeskönyv és a regény között, ahová soha nem akartam belépni, és amelyben a szöveget leginkább a párbeszédek jelentik, miközben a hagyományos regények leíró részeit a rajzok hivatottak elmesélni. És amin éppen ezért még soha életemben nem gondolkodtam el. De most azon is elmerengtem, hogy a történetek képregényszerű megjelenítése jó vagy inkább rossz.
Annál is inkább, mert szerintem mindenki hatalmas nosztalgiával gondol a diafilmek hőskorára, és egy régi diafilm igazából miben is különbözik a képregénytől? Voltaképpen semmiben, legfeljebb abban, hogy míg a diafilmeken maga a történet van pár mondatos kis szövegdarabokra tördelve és leegyszerűsítve a képek alá írva, addig a képregényben inkább a párbeszédek jelennek meg szöveges formában. Valahol mindkettő elvesz abból az élvezetből, amit a teljes szöveg elolvasása nyújt, hát nem?
Tehát a forma nagyjából ugyanaz, ha valami különbséget kellene találnom, akkor az nem a forma, hanem a célközönség lenne: míg a képeskönyvek és diafilmek inkább a az a műfaj, amit a szülő olvas fel a gyereknek, addig a képregény tipikusan már saját olvasásra készül.
Aztán itt van a levélben említett szempont is, hogy a képregény olvasása nem a hagyományos olvasásmintázatot követeli meg, ami bennünket, szülőket talán fáraszthat, idegesíthet. De közben ne feledkezzünk meg arról, hogy a mi gyerekeink már az elektronikus világban szocializálódtak, a képernyőn megjelenő tartalmak pedig a legritkább esetben követik a hagyományos elrendezést, hiszen felugró ablakok, linkek, ábrák, magyarázó szövegek, beszúrt képek, kiemelések, színes keretek tarkítják a látványt. A legritkább eset, hogy a szöveget szépen balról jobbra követve kell befogadnunk a látványt.
Kompromisszum lehet a képregény, átmenet az olvasás megszerettetése felé
Hogy mit mond egy hozzáértő pedagógus a kérdésről, ehhez a Taní-tani oldal egy régebbi cikkét hívom segítségül. Ebben a szerző, Balázs Ákos arra figyelmeztet, hogy vannak gyengébben olvasó gyerekek, akiket már egy hosszabb szöveg látványa is elijeszt attól, hogy egyáltalán belekezdjenek az olvasásába. Nehezen olvasnak, ezért nem szívesen vesznek a kezükbe olvasnivalót, de mivel csak ritkán olvasnak, így nem is fejlődik ki olyan olvasáskészségük, ami élvezetessé tenné az olvasást. Igazi ördögi kör.
Viszont vonzó lehet számukra, ha egy nagy színes oldalon csak több rövidebb szöveget kell elolvasniuk ahhoz, hogy követni – és élvezni! – tudják a történetet. Tehát olvasásfejlesztésre kiváló, amivel talán a fent vázolt ördögi kör is megszakítható egy idő után, elvezetve a gyereket a képregényektől a könyvek olvasásához.
A cikk írója arra is felhívja a figyelmet azonban, hogy mindenképpen segítsük a gyereket a megfelelő képregény kiválasztásában, mert – különösen a neten – sok olyasmi is a szeme elé kerülhet, ami nem neki való.
Az olvasni nem szerető gyerekekről ezt írja: „Ezeknek a gyerekeknek nem volt túl sok sikerélménye az általános iskolában az olvasás terén, és a tankönyvek, olvasókönyvek szövegei sem nyújtottak számukra feledhetetlen élményt. Azonban a képregények – a tulajdonságaiknak köszönhetően – megkedveltethetik az olvasást. A leghasznosabb, ha hosszú távú célként azt tűzzük ki, hogy a képregények csak „bevezetőként” szolgáljanak a hosszabb szövegek elolvasásához, és fokozatosan egyre hosszabb, összetettebb szövegek felé vezetjük a gyerekeket.”
A képregény ne cél legyen, hanem eszköz!
És ezzel el is érkeztünk a lényeghez, ahhoz, amit magam is gondolok a képregényolvasásról. Abszolút könyvpárti vagyok – de ugyanakkor olvasáspárti is. Szerintem is az a jó, ha egy gyerek könyvet olvas, ahol olvasás közben teljes egészében a képzeletére kell támaszkodnia. De ha ez elsőre nem megy karikacsapásra, akkor átmenetileg jó kompromisszum lehet a képregény. Mondom: átmenetileg. Míg a gyerek rá nem jön, hogy olvasni jó, és a könyvek akkor is remek szórakozást tudnak nyújtani, ha nem színes oldalak mesélik el a történetet, hanem betűk milliói.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!