top of page
  • Szerző képeVendégszerző

A férjem készítette a karácsonyi vacsit és hálaimát várt érte

Már írtunk arról a kettős mércéről, hogy az apákat miért magasztaljuk az egekig, ha bármit is hajlandók többé-kevésbé elfogadható szinten megcsinálni az otthoni teendők közül, miközben az anyák felé hatalmasak az elvárások.



Most egy anya története következik arról, hogy a férje szinte érdemrendet és aranyérmet várt el azért, mert magára vállalta a karácsonyi vacsora elkészítését. Ráadásul az apósa és anyósa is az egekig magasztalta azért, hogy csinált egyáltalán valamit.

 

Már megint itt tartunk, gondoltam, amikor a férjem közölte velem, hogy ő dobja össze a karácsonyi vacsit. Annak ellenére, hogy az év többi részében nem főz, és egyáltalán nem csinál semmit a konyhában, valahogy úgy döntött, hogy a karácsonyi vacsora az övé.

Nem emlékszem, mikor lett ez először „ügy”. Azt hiszem, akkor történt, amikor a legkisebb gyerekünk még csecsemő volt, és pont karácsonykor lett beteg, így a férjemre maradt a főzés. Gyakorlatilag könyörögnöm kellett neki, hogy ugorjon be és segítsen, mert akkora felhajtást csinált belőle. Én már előkészítettem az összes zöldséget, megsütöttem a pulykát és elkészítettem az áfonyaszószt, de minden mást ő csinált. Nagyon hálás voltam érte akkoriban.


Amikor a szüleim megérkeztek, folyton azt mondogatták neki, milyen csodálatos, hogy így átvette az irányítást, és dicsérték őt. „Ez a legjobb pulyka, amit valaha ettem!” Emlékszem, ahogy anyám huhogott: „És ez a mártás! Isteni!”

„Köszönöm, anya!” – mondtam.


Emlékszem, amikor utána bementem a konyhába, úgy nézett ki, mint egy bűnügyi helyszín. Fél tucat serpenyő volt felhalmozva a mosogatóban, a mártás szétfolyt a főzőlapon, és mocskos, zsíros tepsik zsúfolódtak a konyhapulton. Úgy tűnt, hogy a férjem nem vesz tudomást róla, elszundikált a kanapén, miközben a szüleim eltűntek, hogy megnézzék a gyerekek új ajándékait, így a következő órákat azzal töltöttem, hogy mindent eltakarítsak.


„Köszönöm, drágám – mondta a férjem, amikor visszatértem a konyhából. – Meg kell mondjam, eléggé elfáradtam a sok főzés után. Kemény munka, tudod.” Hmm, gondoltam. Mit gondolsz, hogy érzem magam az év többi 364 napján?


Három évvel később, hetekkel a nagy nap előtt elkezdett a karácsonyi vacsora elkészítéséről dumálni. „Megint vegyünk egyet azokból a pulykákból? Mit gondolsz?” – kérdezte.

Aztán szinte semmit nem csinált maga. Megvette a sült krumplit és a kész mártást. Én viszont korábban mindig ragaszkodtam hozzá, hogy ezeket magam készítsem.


Talán hálásnak kellene lennem, hogy könnyebb és nyugodtabb karácsony lesz, és nem kell mindent magamnak csinálnom. Jó érzés, hogy nem kell reggel 6 órára beállítani az ébresztőt, hogy elkezdjük az előkészületeket, bár a gyerekek addigra úgyis felkelnek. Elismerem, hogy nagyon jó velük tölteni az időt, segíteni nekik kibontani az ajándékaikat, miközben élvezettel megiszom egy pohár pezsgőt, miközben a férjem a konyhai tűzhely mellett izzad.


Azt hiszem, inkább a rendetlenség és az a tény bosszant, hogy ő rengeteg dicséretet kap valamiért, amit én szinte minden nap megcsinálok.


„Olyan szerencsés vagy. A férjemet karácsonykor a konyha közelébe sem tudtam engedni. Az egyetlen dolog, amiért bejön, az a sör” – mondta nemrég a barátnőm. De hiszen én minden vasárnap frissen sültet készítek, ráadásul semmit nem is veszek hozzá készen a boltban. Ez tényleg nem olyan nagy dolog, ugye?


Gondolom, jó példát mutatunk a gyerekeknek, ha látják, hogy az apukájuk többet segít. Csak a jóisten a megmondója, hogy az év hátralévő részében alig tesz valami egyebet, hogy segítsen. Talán csak nyelnem kéne egy nagyot, és elfogadnom tőle a karácsonyi vacsorafőzést. De mi lenne, ha jövőre ragaszkodnék ahhoz, hogy vegyen részt a takarításban is?

 

Kata

Fotó: Shutterstock


Ezek is érdekelhetnek:


0 hozzászólás

Commentaires


bottom of page