top of page
  • Szerző képeVendégszerző

4 hiba, amit elkövettem elsőbabás anyukaként

Manapság már információk tömege áll rendelkezésre szinte mindenről, így a babavárásról is, más kérdés persze, hogy ezek mennyire megbízhatóak és hitelesek (és leginkább hogy hogyan tudjuk megkülönböztetni az értékes és értéktelen forrásokat). De a szülés és a kisgyerekes lét pont egy olyan terep, amire szerintem mindenki több-kevesebb tájékozatlansággal és bizonytalansággal lép.

A Today’s Parent oldalon egy elsőgyerekes anyuka szedett össze pár olyan hibát, amit így utólag, sokkal több tapasztalattal felvértezve már biztosan nem követne el.

 

1. A terhesség előtti ruhatáram darabjait vittem be a kórházba, hogy majd azokban megyek haza a babával.

Nem sokkal az után, hogy megszültem közel 4 kilós babámat, megpróbáltam belepréselni magamat a kórházi táskámban magammal hozott darabokba, melyek egytől-egyig a terhesség előtti életemből származtak. Megdöbbentem azon, hogy Nem. Jönnek. Rám. a kórházi mosdó tükrébe belenézve még nyilvánvalóbbá vált az egyébként is nyilvánvaló. Az egészben az a meglepő, hogy egyáltalán meglepődtem. Tudtam, hogy legalább hat hétbe telik, mire a méhem visszanyeri a terhesség előtti méretét, és azt is tudtam, hogy körülbelül 50 kilót híztam a terhességem alatt. Valamilyen oknál fogva mégis azt feltételeztem, hogy mentesülök minden szabály alól, és nálam azonnal minden visszaáll az eredeti állapotába. De igazából két év is eltelt, mire azt éreztem, hogy visszanyertem az eredeti testemet.


2. Nem voltam hajlandó nap közben aludni.

Tudom, hogy a "aludj, amikor a baba alszik" tanács az utolsó dolog, amit bármelyik újdonsült anya hallani akar, de a szülőség első homályos heteiben (vagy hónapokban?) nagyon furcsa prioritásaim voltak. Valószínűleg a hormonok is ludasak voltak benne, és sok köze volt a szülés utáni szorongáshoz is, de amint a baba elaludt, úgy éreztem, hogy meg kell hódítanom a világot –a világ meghódítása alatt azt értem, hogy mániákusan kitakarítani a lakást. Visszatekintve azt kívánom, bárcsak azt mondhatnám önmagam szülés utáni változatának: "Légy már észnél! Eddig sosem érdekelt, hogy mindig csillogjon a fürdőkád, akkor most miért érdekel?" vagy "Várj csak. Igen, vendégeket fogadsz, de ezek a vendégek a szüleid, és szerintem nem nagyon foglalkoznak majd azzal, hogy nem törölted le a konyhapultot".


3. Lelkiismereti kérdést csináltam abból, hogy minden gratuláló kommentre válaszoljak a közösségi oldalakon.

Öt nappal a fiam érkezése után úgy döntöttem, itt az ideje, hogy valóban hivatalossá tegyem és bejelentsem a születését az Instagramon és a Facebookon. A gratuláló kommentek áradata irtó kedves volt, és akkora örömet szerzett nekem az olvasgatásuk... amíg el nem döntöttem, hogy minden egyes üzenetre válaszolnom kell. Hogy miért döntöttem így, nem tudom biztosan. (Ó, várjunk csak, igen, ezek is a hormonok...) Mindenesetre úgy éreztem, 0-24-ben figyeljem a telefonomat és a számítógépemet, hogy minden kommentet nyugtázzak, és minden lájkot lájkoljak vissza. Nem hiszem, hogy bárki számított volna válaszra, hiszen én sem számítok, amikor jókívánságokat küldök azoknak a barátaimnak, akik az új családtagjaikról posztolnak. A stresszt talán az a saját magamra rakott nyomás is fokozta, hogy köszönőkártyát írjak minden egyes kollégámnak, aki segített nekünk a kórházban. Nem kis feladat, mert ez egy több mint 20 fős lista, amelyről úgy döntöttem, hogy mindenkinek személyre szabott üzeneteket kell kapnia. Jó szándékkal terveztem ezt, de az elvárásaim, hogy tartsam magam bármilyen ütemtervhez, egyszerűen irreálisak voltak. Bár még mindig szívesen írok köszönőleveleket és válaszolok az üzenetekre, az új mottóm a "jobb későn, mint soha" lesz.


4. Kényszerítettem magam, hogy olyankor is mosolyogjak, amikor inkább sírni lett volna kedvem.

Rendkívüli dolog egy baba világra hozatala és az azt követő időszak is, hiszen hullámhegyek és hullámvölgyek váltják egymást. Amikor megszületett az első babám, barátaim és családtagjaim gyakran mondták: "Biztos nagyon boldog vagy!" És az is voltam – csak nem éreztem magam száz százalékban boldognak. Sőt néha nagyon is szomorú voltam. Egy különösen nehéz napon egy bölcs rokonom azt mondta nekem, hogy amikor megszületett az első babája, az orvosa azt tanácsolta neki, hogy az egyetlen feladata az, hogy szeresse és ringassa őt. Ezek a szavak segítettek. Nem az volt a feladatom, hogy mindig mosolyogjak vagy hogy mindig boldognak érezzem magam vagy hogy mindig megpróbáljak kiélvezni minden pillanatot – csak az volt a feladatom, hogy szeressem és ringassam őt. Ezt megtehettem boldogan, de megtehettem szomorúan is, és az is rendben volt.


Remélem, hogy most másodszorra már nyugodtabban tudom megosztani mind a magasságokat, mind a mélységeket azokkal, akik támogatnak, tudva, hogy amíg szeretem a gyermekeimet, addig minden rendben van.


Forrás: Today’s Parent

Fotó: Freepik


Ezek is érdekelhetnek:


0 hozzászólás

Commenti


bottom of page