top of page
  • Szerző képeVendégszerző

Tudatos döntéssel lettem egyedülálló anya – és nem bánom

Frissítve: 2023. júl. 22.

Amikor jó idő van, a parkban kezdjük a napot. A kisfiammal, aki 2,5 éves. A kacsákat kvakk-kvakknak hívja, és megmutatja nekik a matchboxait. Néha bele is dobja a tóba. Ilyenkor vagy kihalászom a vízből, vagy elmagyarázom neki, hogy az autója örökre elment. Aztán kézen fogom, és hazasétálunk.

Nézem a könnyű és puha kis kezét és az ujjacskáit, melyek olyan valószerűtlenül vékonyak, hogy könnyű azt képzelni, hogy ott sincsenek. Beleborzongok, amikor eszembe jut, mennyire közel álltam ehhez.

 

Amikor 37 éves voltam, egy olyan férfiba szerettem bele, akinek már volt három gyermeke és nem vágyott arra, hogy újra apa legyen. Nem árult zsákbamacskát, ezért nem tudtam neki felróni semmit. Ennek ellenére egyre több időt töltöttem a zuhany alatt sírással, mert biztos voltam benne, hogy az én koromban már esélyem sincs arra, hogy anya legyek. Hogy az anyák napja csak újabb ok a könnyekre – csakúgy, mint amikor egy újabb barátnőm jelenti be a Facebookon, hogy babát vár.


Két évvel később alkut kötöttem a párommal, hogy a közelgő nyaralásunkon abbahagyom a fogamzásgátló szedését, és a sorsra bízzuk a dolgot. És ha valami csoda folytán teherbe esnék, a gyerek az én és csakis az én felelősségem lenne. Én tenném tisztába és én fürdetném. Felsír az éjszaka közepén? Az én problémám lesz, nem az övé. Én fizetek minden költséget a gyerekkel kapcsolatban, a ruhákat, az ennivalót, az orvost, mindent. Gyakorlatilag azt vállaltam, hogy egyedülálló anya leszek.


A párom belement, bár nagyon vonakodva. De látta, hogy mennyire szeretném, mennyire fontos nekem. Szeretett és azt akarta, hogy boldog legyek. De azt is láttam rajta, hogy naivnak tart, és arra is számított biztosan, hogy úgysem jön össze.

Aztán mégis összejött.


A nyaraláson teherbe estem. És most, három és fél évvel később, tartom magam az alku rám eső részéhez. A kisfiam körüli teendőket és költségeket 90 százalékban én vállalom. Én cserélem az összes pelenkát, tartom a kapcsolatot a gyermekorvossal, én etetem, öltöztetem, nevelem. Más szóval: én vagyok a komoly, a párom a vicces. És akár hiszed, akár nem, a dolog működik.


Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem élünk együtt a párommal. Nem lakunk ugyan messze egymástól, de nem is egy háztartásban élünk. Én gondoskodom idős édesanyámról is, akinek állandó segítségre van szüksége a mindennapokban. A párom gondoskodik a három gyermekéről, akiknek az életéből nem hiányzik egy mostohaanya. Párként és családként együtt vagyunk, amikor úgy akarjunk, de külön is vagyunk, amikor úgy akarjunk. A párom három nagy gyereke imádja a kisfiunkat, és ő is imádja őket.


Biztosan vannak, akiknek furcsa ez a felállás. Egy újabb férfi, aki kibújik a gyereknevelés nehéz feladata alól? De az az igazság, hogy a kisfiam „egyedülálló” anyukájának lenni olyan erőt ad nekem, mint semmi más. Megszilárdította az önbizalmamat és az önbecsülésemet. Úgy érzem, ha egyedül is életben tudok tartani egy gyereket ebben az őrült, csúnya világban, akkor szinte bármire képes vagyok.


Nem tagadom, gyakran úgy nézhetek ki a szupermarketben, akire ráférne egy ölelés. És egy kiadós alvás. És egy öltözködési tanácsadó. Az éjszakai ébredésekben semmi vicces nincsen, és akkor még nem is beszéltem a hisztirohamokról. De a másik oldalon ott vannak az ölelések és az „először az életben” alkalmak. Az első lépések, az első szavak, az első ételek, az első utazások.


Most is mosolyog. Visszamegyünk a kacsákhoz, akiknek most az új sapkáját mutatja meg. Ne dobd el, mondom neki, de ő nagyon akarja. Mégsem teszi, és én büszke vagyok rá, hogy szót fogad. Hazamegyünk, olvasok neki egy kicsit, aztán leteszem aludni.

A kisfiam. Az én felelősségem, az én terhem, az én boldogságom. És nem is akarom, hogy máshogyan legyen.


Fotó: Freepik


0 hozzászólás

コメント


bottom of page