top of page
  • Szerző képeAnyás-Apás

Szültem egy babát, de elveszítettem mindkét kezemet és lábamat

Egy fiatal nő a szülés után szeptikus állapotba került, melynek következtében az élete is csak hajszálon múlt, de a szeptikus sokk olyan mértékben károsította a végtagjai keringését, hogy az orvosok nem tudták elkerülni az amputációt. A szülés után 4 hónappal, nemrégiben mehetett haza, és ölhette először magához a kislányát.

Tervekről, boldogságról, betegségről, küzdelemről és újrakezdésről. És persze a szeptikus sokkról is, hiszen megszokhattad, hogy az Anyás-Apáson nincs történet tanulságok nélkül.

 

A 29 éves Krystina egy texasi kisvárosban él a családjával, és 2022. október 24-én császármetszéssel hozta világra kislányát, Ameliát. Úgy emlékszik, hogy maga a császármetszés sima és eseménytelen volt, ám a szülés után 2 nappal, a kórházból való hazamenetel után lázasnak érezte magát, de először azt gondolta, hogy csak a császármetszés utóhatása. Felhívta ugyan a nővért, de ő sem aggódott különösebben és azt tanácsolta, hogy vegyen be lázcsillapítót. A helyzet azonban a későbbiekben sem javult, ezért Krystina bement a helyi kórház sürgősségi osztályára, ahonnan nem sokkal később mentőhelikopter szállította egy nagyobb kórházba. Itt az orvosok megállapították, hogy szeptikus sokk alakult ki nála.

„Emlékszem, hogy akkor már alig kaptam levegőt, küzdöttem minden légvételért, nem láttam és kezdtem elveszíteni az eszméletemet. Emlékszem a férjem hangjára, ahogy könyörgött, hogy ne menjek el, mert neki és a gyermekeinknek is szükségük van rám. Ez az utolsó dolog, amit fel tudok idézni.”

A szeptikus sokk a szepszis legsúlyosabb és legveszélyesebb formája, ami akkor következik be, ha a szervezet szélsőséges választ ad a fertőzésre. Azonnali kezelés nélkül a szeptikus sokk szövetkárosodáshoz, majd szövetelhaláshoz, szervi elégtelenséghez és végül akár halálhoz is vezethet. Szeptikus sokkban veszélyesen alacsony szintre esik a vérnyomás, ami többek között a végtagokban is végzetes mértékű keringészavart eredményez. Ez pedig egy ponton visszafordíthatatlanná válik, és innentől csak a végtagok amputációja mentheti meg a beteg életét. A szeptikus sokk kockázati tényezői közé tartozik többek között közelmúltban lezajlott fertőzés vagy műtéti beavatkozás. A Centers for Disease Control and Prevention szerint a szepszis a terhességgel összefüggő halálozás második vezető oka az Egyesült Államokban, melyet csak a szív- és érrendszeri betegségek előznek meg.

A szeptikus sokk Krystina esetében először a szívét, a tüdejét és a veséit támadta meg. Éppen ezért egyszerre került dialízisre és úgynevezett ECMO gépre, mely utóbbi egy olyan életmentő eszköz, ami eltávolítja a szén-dioxidot a vérből (azaz voltaképpen átveszi a tüdő szerepét) és oxigénben dús vért juttat vissza a szervezetbe. A két eljárás a szív és a tüdő számára jelent pótolhatatlan segítséget, melyeknek így van szusszanásnyi idejük, hogy kicsit megpihenjenek és regenerálódjanak.


A szeptilus sokkról, tüneteiről és azok felismeréséről itt olvashatsz bővebben.

„Nem akarták elárulni nekünk az orvosok, hogy a feleségem milyen veszélyesen közel van ahhoz, hogy örökre elveszítsük, de nem is volt rá szükség, mert az arcukra volt írva, valahányszor beszéltem velük. Rémisztő volt”

– mesél a pokolian nehéz időkről a férj, Jacob, aki azt is hozzátette, hogy az orvosok akkoriban 1:5-höz tették annak esélyét, hogy Krystina túléli a sokkot.


Krystina 2 hétig volt az intenzív osztályon dialízisre és ECMO gépre volt kötve, ez alatt a férje, édesanyja és édesapja felváltva ültek az ágya mellett. November közepén az állapota végre javulni kezdett, így az orvosok le tudták venni a lélegeztetőgépről. Bár magához tért, még szembe kellett néznie azzal, amit utólag úgy jellemez, hogy a legnehezebb dolog volt, amin eddigi életében keresztül kellett mennie. Hálaadás előtt nem sokkal ugyanis az orvosok azt közölték vele, hogy amputálni kell mindkét lábát és kezét, mert azok olyan mértékű szövetkárosodást szenvedtek el az intenzív osztályos tartózkodás alatt, ami már visszafordíthatatlan, és csak az amputáció mentheti meg az életét. (Az ECMO kezelés egyik veszélye, hogy alkalmazása kapcsán tovább romlik a végtagok szeptikus sokk miatt egyébként is gyenge vérellátása. – A szerk.)

„A kezeim és a lábaim el voltak feketedve, úgy néztek ki, mintha megfagytak volna. Bár az orvosok mindent megtettek, hogy elkerüljék az amputációt, teljesen összeomlottam, amikor megtudtam, hogy az amputáció az egyetlen lehetséges megoldás. Úgy éreztem, hogy az életem már soha többé nem lesz ugyanaz, mint korábban volt.”

Az első műtét során mindkét karját könyök alatt amputálták, majd pár nappal később mindkét lábát térd alatt.

„Minden reggel felébredve a gyermekeimre gondoltam, amikor a műtőbe vittek, akkor pedig mindig arra, hogy haza kell jutnom, hogy a gyermekeimmel lehessek. És ha ehhez egy újabb műtét kell, akkor nincs mese, át kell esnem rajta. A gyermekeim jelentették számomra a fő motivációt a túlélésre.”

Krystina a szülés után 3 hónappal, január végén került egy rehabilitációs központba, ahol megtanították végtagamputáltként élni és visszanyerni az erejét.

„Bármilyen feladatot, bármilyen gyakorlatot adtak, mindent teljes erőbedobással végigcsináltam. Azzal biztattam magam, hogy gyerünk, megcsinálod, meg tudod csinálni! Néha saját magamat is megleptem azzal, mennyire eltökélt vagyok.”

És végül február 11-én – több mint 100 nappal azután, hogy kórházba került és távol volt a családjától – Krystina végre hazatérhetett. Jelenleg otthon edz, hogy visszanyerje erejét és önállóan át tudjon ülni az ágyból a kerekesszékbe vagy ki tudjon jutni a zuhanyozóba. Férje azt mondja, hogy tele van az életük új kihívásokkal, de haladnak eltökélten előre ezen a számukra is új és ismeretlen úton és minden új kihívásra életük új „fejezeteként” tekintenek.


Krystina azt tervezi, hogy iskolapszichológusként tér vissza a munkába, és szeretné, ha története inspirálna másokat, az emberek többet tudnának a szeptikus sokkról, és fel akarja hívni a figyelmet a végtaghiánnyal élő emberek nehézségeire.


Négy hónapos kislánya, Amelia most pótolja azt a kötődési időt, amit életének legelső hónapjaiban elmulasztott az édesanyjával.

„Ez is egy olyan dolog, ami még mindig összetöri egy kicsit a szívemet, a mardosó anyai bűntudat, hogy nem lehettem a kisbabámat élete első hónapjaiban. De most már mindannyian együtt vagyunk, haladunk és csiszolódunk, így lassan újra egy családdá válunk.”

Forrás, fotó: GMA


Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó

radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró

Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!


0 hozzászólás
bottom of page