top of page
  • Szerző képeVendégszerző

Sietnem kellene a szüléssel, hogy még lehessen nagymamájuk?

Élünk, tesszük a dolgunkat, rohanunk a mindennapokban. Aztán ha olyan szerencsések – vagy éppen szerencsétlenek – vagyunk, hogy egy rendkívüli esemény rádöbbent bennünket, hogy rosszul gondoltuk, rosszul terveztünk, akkor van lehetőségünk újratervezni. És akkor újratervezünk. Ez viszont már nem (csak) szerencse kérdése.

Talán ez lehetne a tanulsága az alábbi történetnek, akinek az írója M., édesapja halála után úgy gondolja, hogy fel kellene pörgetnie a gyermekvállalást, ha azt szeretné, hogy legalább nagymamája legyen leendő gyermekének. A történetnek különös fényt ad az a tény, hogy manapság a nők egyre idősebb korban vállalnak gyermeket.

 

Egyébként átlagos szeptemberi péntek délután volt, szürke felhők tarkították a kék eget. Éppen az ágyamból dolgoztam, a laptopomat bizonytalanul egyensúlyozva a hasamon, másnapossággal küszködve, amikor a telefonom megcsörrent az éjjeliszekrényen.

Visszatekintve, nem tudhattam, ki hív. Nem tudhattam, hogy a nagynéném az, aki azt mondta, hogy azonnal be kell mennem a kórházba. Nem tudhattam, hogy apám hamarosan meghal. De amikor visszagondolok arra a pillanatra, milliszekundumokkal azelőtt, hogy megnyomtam a hívásfogadás gombot, emlékszem arra az émelyítő érzésre a gyomromban, ahogy a félelemtől összerezzent.

Annak a napnak a hátralévő része homályos, véletlenszerűen összefűzött emlékek árnyéka. A hosszú utazás az egész városon keresztül a kórházba. A buszról leszállva futás az intenzív osztályra. Apám, aki már nem tudott beszélni, kinyújtotta a kezét, hogy megfogja a kezem. Az arckifejezése, ahogy egyre nehezebben lélegzett. Milyen csendes és hideg lett a szoba, miután meghalt.


Elveszíteni valakit, akit szeretsz, hirtelen és minden figyelmeztetés nélkül, olyan sűrű gyászt borít rád, hogy utána csak botorkálsz az életben, mintha sűrű ködben járkálnál. Nem adatott meg az a luxus a bátyámnak és nekem, hogy feldolgozzuk ezeket az érzéseket. Azonnal elborítottak bennünket a a pénzügyek és a temetés megszervezése, az ügyvédek nagyon is felnőtt világa. Apám egész élete bankszámlakivonatokra, nyugdíjfolyószűmlákra és ingatlanportfóliókra redukálódott.

Apám dolgozószobájában régi cipősdobozokban őrzött fényképeket találtunk a gyerekkorunkból. Van egy kép rólam, amelyen ötéves lehetek, talpig rózsaszínbe öltöztetve, foghíjasan nevetek a kamerába, miközben apám kezét szorongatom, múzeumba menet. Van egy másik kép is, ahol copfba kötött hajjal, piros esőkabátban állok a folyóparton, apám a vállamba kapaszkodva tart, miközben megpróbálom megetetni a kacsákat. Ahogy végignézem ezeket a képeket, amit az elmúlt hetekben többször is megtettem, a torkom összeszorul, a szemem könnybe lábad. Ahogy apám temetése után kezdek picit megnyugodni, arra gondolok, hogy mi minden vár még rám az életemben, amikor hiányozni fog az apám az életemből. Soha nem fogja látni, hogy saját házam lesz. Nem lesz ott, hogy az oltárhoz kísérjen, amikor férjhez megyek. Soha nem fog találkozni az unokáival, soha nem fogja elvinni őket múzeumba vagy kacsákat etetni. Ez az utolsó gondolat az, ami nagyobbat üt, mint gondoltam volna. Gyermekkoromban hihetetlenül közel álltam a nagyszüleimhez, különösen anyai ágon. A nagyapám végtelen mennyiségű jegyzettömböt és jegyzetfüzetet vett nekem, és mindig arra bátorított, hogy írjam le a történeteimet, hogy eljátszhassam és előadhassam őket. A nagymamám volt a legjobb barátnőm, minden nap értem jött az iskolába, vacsorát főzött, szorosan átölelt és megsimogatta a hajamat, ha valami felzaklatott. Ő volt a legfőbb bizalmasom. Amikor 2016-ban, 92 évesen meghalt, úgy éreztem, hogy a szívem kettéhasad, és azóta is fáj, hogy örökre elveszítettem őt.


Anyukám 40 éves volt, amikor engem szült. Eddig ez soha nem zavart, mert nála csodálatosabb anyát nem is kívánhattam volna Én is úgy gondoltam, hogy 40 éves koromra hagyom a gyerekvállalást, hogy nekik is olyan anyjuk legyen, akire büszkék lehetnek. De apám halála óta most azon gondolkodom, hogy fel kellene-e gyorsítanom a gyermekvállalási terveimet, csak hogy a nagymamájuk ugyanúgy gazdagítsa az életüket, mint ahogyan az enyém is gazdagította az enyémet. De ha 40 éves koromig várok az első szüléssel, addigra anyukám majdnem 80, és lehet, hogy már késő lesz. Apám halála, aki mindössze 60 évesen ment el, fájdalmasan ráébresztett arra, hogy talán már csak kölcsönbe kaptam az időmet.


De ha az elmúlt öt hét megtanított valamire, akkor az az, hogy lassítanom kell és ki kell élveznem az időt, ami rendelkezésemre áll. Nem tudom felgyorsítani az időt, nem tudom megváltoztatni a helyzetemet, és bár csodálom azokat a nőket, akik egyedül vállalnak gyermeket, tudom, hogy ez nem nekem való. A nőkre egyébként is annyi nyomás nehezedik, amikor a gyermekvállalás kerül szóba: hány éves korban érzik magukat készen, biztosak-e abban, hogy a partnerük az a személy, akivel családot szeretnének alapítani, elérte-e a karrierjük azt a pontot, amikor már nyugodtan otthon maradhatnak egy időre. Apám halála váratlanul a nagyszülői félelemmel is kiegészítette ezt a listát. Persze egyikünk sem tudja, hogyan alakulnak majd a dolgok. Csak azt tudom, hogy ha lesznek gyerekeim, a szüleim az életük minden részébe bele fognak olvadni, akár ott lesznek, hogy a tanúi legyenek, akár nem.


Mariann


Fotó: Freepik




0 hozzászólás

Comments


bottom of page