Segítség, utálom a mostohafiamat!
A gyerekek időnként idegesítőek lehetnek – nem szégyen ezt bevallani. Néha az agyunkra mennek, néha szeretnénk kiszaladni a világból, néha legszívesebben agyoncsapnánk őket. De aztán a felhők elvonulnak, és megint ugyanúgy szeretjük őket, mint előtte. Hiszen a gyerekeink, vér a vérünkből, hús a húsunkból.
De mi történik, ha az utált gyerek ráadásul nem is a sajátunk?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Ebben a kérdésben kért tanácsot egy nő a NetMums oldalon, akinek az a gondja, hogy utálja a párja kisfiát. És ez annyira zavarja, hogy egyenesen a net anyanépéhez fordult tanácsért: mit tegyen? A kérdéses gyerek egy 11 éves kisfiú, és a felállásról azt kell tudni, hogy a férfi első házasságából született gyereke. A nő – bizonyos Tess – 10 hónapos kapcsolat után 8 hónappal ezelőtt ment hozzá a férfihoz, és minden szép lenne, csillámpor meg fanfárok, ha nem lenne a gyerek. Vagy nem ilyen lenne. Vagy Tess nem lenne ilyen. A végére talán kiderül.
Egyszerűen nem bírom elviselni a kölköt
Ezt írja: „Az igaz problémám az, hogy nem tudok megküzdeni azzal, amit a mostohafiam iránt érzek. Tizennyolc hónapja vagyok együtt a párommal, bár már régóta ismerem őt és a kisfiát, korábban is sok időt töltöttünk együtt. Tíz hónapos kapcsolat után házasodtunk össze. Tudom, hogy ez gyors, de évek óta ismerem őket.”
És hogy mi a baj a gyerekkel? „Folyton kérdez valamit, közbevág, amikor egymással beszélgetünk, és úgy összességében nagyon idegesítő. Beszélgettem erről a kérdésről életem másik felével, de csak annyit mondott, hogy ilyenkor szóljak rá nyugodtan vagy üssek rá. De ezt nem akarom, soha nem tenném, ugyanakkor zavar, hogy meg kéne tennem. Időnként tiszteletlen és szemtelen, de szerintem ez normális egy 11 éves fiúnál” – írja a nő, aki arról is beszámol, hogy már mindent megpróbált, hogy közelebb kerüljön a gyerekhez, külön programokat csinált vele, közösen játszottak, de valahogy egyszerűen csak nem szereti, ha a gyerek a közelében van. Csak nehezíti a helyzetet, hogy a férfi éjszakai műszakban dolgozik, ezért vasárnap délutánonként alszik, amikor aztán tényleg a nőnek kéne valamit kezdeni a mostohafiával. „Tudom, hogy nem hülye a gyerek és könnyen leveszi magától is, hogy nem szeretem, ami bennem bűntudatot kelt, nem lenne szabad így éreznem. De egyszerűen nem tudom, merre tovább.” A jó tanácsok érkezése előtt azonban még azt is elárulja, hogy ki nem állhatja, amikor a gyerek megöleli, mert kényelmetlenül érzi ilyenkor magát, gusztustalannak érzi a közvetlen testi kontaktust. Végül pedig kimondja: „Utálom őt.”
A kérdése pedig, amire választ vár: „Van valakinek valami ötlete, hogyan tudnám ezeket az érzéseimet megváltoztatni? Próbáltam beszélgetni erről a párommal, de ő nem nagyon foglalkozik vele.”
De hiszen csak egy gyerek!
Nos, ha ez a Tess használható tanácsokra, pláne megértésre számított, akkor nagyon tévedett. Az egyik kommentelő ezt írta neki: „Wow, most brutálisan őszinte leszek, egyszerűen nem hiszem el, amit olvasok… hiszen ő még csak egy gyerek. Mindössze 11 éves. Egészen őszintén, ha az én párom viseltetne hasonló érzésekkel a gyerekem iránt, akkor már nem is lenne a párom. Legszívesebben megütnéd? Undorodsz az ölelésétől? Szerinted a gyerek is érzi, hogy nem szereted? Szegény gyerek, akinek olyannal kell együtt élnie, aki így érez iránta. Te mi éreznék, ha a párod viselkedne így a te gyerekeddel?”
Ez másik kommentelő szerint: „Ez igaz történet? Ha az én fiamról irkálnál ilyeneket, abban a pillanatban kiadnám az utadat. A párod hogyan tűri egyáltalán, amikor ilyeneket mondasz a gyerekéről? Mennyire sajnálom azt a gyereket, akinek ilyen mostohaanyja van. Ócska alak vagy. Még soha nem találkoztam ilyen emberrel, de már az is fáj, amikor ilyenről olvasok. Nem tudtad előre, hogy a férfinak, akihez hozzámenni készülsz, gyereke van???”
Megint más ezt írta: „Te jó isten, hiszen még csak tizenegy. Sokat beszél. Kérdéseket tesz fel. Ha kényszert érzel, hogy csak azért megüsd, mert belevágott a beszélgetésetekbe, akkor a probléma nem vele, hanem veled van.”
Én gyerekem, te gyereked, mi gyerekünk – a mozaikcsaládokról
Bár erre a levélre érkezett hideg és meleg, és ez a Tess minden volt a kommentelők szerint, csak jó ember nem, én egy picit megértőbb vagyok – kibicként is. A mozaikcsalád – amikor nem apa, anya és saját gyerekük vagy gyerekeik alkotják a családot, hanem valaki „kívülről”, valamelyik fél korábbi házasságából érkezik – mindig próbára teszi egy kicsit a kapcsolatot. Millió történetet olvasunk arról, amikor a gyerek makacsul ellenáll az új apa vagy anya érkezésének, és nem és nem fogadja el a szülő új választását. Miért ne történhetnek fordítva is ugyanez, miért ne érezhetne így az újonnan érkező felnőtt párja előző házasságából született gyereke vagy gyerekei iránt?
Egy mozaikcsaládban eleve bonyolultabban indul minden, nem annyira kijelöltek az utak, mint a klasszikus forgatókönyvben, amikor férfi és nő megismeri és megszereti egymást, összeköltöznek, összeházasodnak, aztán jönnek sorban a közös gyerekek. Előfordulhat, hogy az összeköltözés ötletét éppen a gyerekek igyekeznek már kezdettől fogva aláaknázni. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a szülőkben, hogy vajon ők csinálnak-e valamit rosszul, ami reménytelenséget, szorongást, kétségbeesést szülhet.
Egy családban nagyon nehéz olyan megoldásokat találni, ami mindenki igényét kielégíti, és különösen igaz ez a mozaikcsaládokra. A mozaikcsaládok minden tagja nagyon érzékeny, különösen a veszteségre és a visszautasításra, gyakori a véleménykülönbség, a harag, a sértettség és a csalódottság.
Az őszinte beszélgetés varázsa
Most lehetne sok mindent írni, mi az, ami ilyenkor segíthet – persze csak ha a felek tényleg őszintén szeretik egymást. Továbbra is meggyőződésem, hogy beszélgetni, beszélgetni és beszélgetni… bár úgy tűnik, hogy ebben a történetben a férfi nem nagyon partner a helyzet megoldásában, inkább a nőre hagyná, hogy oldja meg a helyzetet, ahogy tudja – lehetőleg az alatt, amikor ő békésen alszik vasárnap délutánonként.
És persze nem szégyen szakember segítségét kérni a megoldáshoz, aki lehet életmódtanácsadó, családterapeuta pszichológus, valaki, aki szakmai tanácsokkal is tud abban segíteni, hogy a mostohagyerek ölelését ne érezzük visszataszítónak… mert ez tényleg ijesztő.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!