• Anyás-Apás

Nem sírok a beszoktatáson, rossz anya vagyok?

Szeptember nemcsak az iskolakezdés, hanem a bölcsődei, óvodai beszoktatások hónapja is. Mióta közösségi oldalak léteznek, egyre több család életébe látunk bele akarva-akaratlanul, akár ismeretlenül is, és mostanában megszaporodtak azok a posztok, melyekben az anyukák arról számolnak be, hogy az elválást nemcsak a picik, hanem ők is megszenvedik. De mi történik akkor, ha nem jönnek a könnyek a bölcsődei vagy óvodai csoportszoba ajtaján belépő szemünk fényét figyelve.

A Redditen egy anyuka kért tanácsot – talán megnyugtatást is – arra nézve, hogy nem rossz anya attól, hogy az óvodai beszoktatás inkább megkönnyebbüléssel, mintsem szorongással töltötte el, és azóta sem akar sehogyan sem jönni a „jaj, elveszítettem a picikémet” érzés.

 

Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!


Ezt írta:

„Mindenhol azt látom hogy sírni fogok, mindenhol azt mondták, hogy sírni fogok, de nem jön. Ovis beszoktatás, első közösség, bölcsibe nem járt, mert a kistesóval itthon vagyok még (2 év van közöttük).
Az első nap még oké, mert úgy rohant be, hogy kb. rám sem nézett, egyből kommunikált a gyerekekkel, óvónővel, elég választékos dumája van, meg elég vagány máskor is... Ebéd után mentem érte, és azzal fogadtak, hogy bent akar aludni... Szóval első nap a büszkeségen kívül nem sok mindent éreztem. Másnap ugyanez, berohant, felém sem nézett, de ebéd előtt felhívott az óvónéni, hogy sír, de megoldják, de szól, ha mégsem. Én készenlétben álltam, siettem is érte, meg amúgy nem minket/engem hiányolt, csak elfáradt a sok ingertől (szenzoros, adhd gyanús...). Mikor kijött, jókedvű volt, bár elújságolta, hogy sírt nagyon.
Nem tudom, úgy érzem, érzelmesebbnek kéne lennem, de nem jön semmi. Oké, totális hulla vagyok a két kicsi mellett, a 15 hós kistesó teljesen tönkretesz, így nyilván jól esik picit a segítség, hogy a nagy nincs itthon, és nem kell annyira megosztani a figyelmem... de azért imádom a nagyfiamat és alapvetően szeretek vele lenni... bűntudatom van, amiért nem „gyászolom” meg ezt a folyamatot eléggé.”

A kommentekből az derült ki, hogy nincs oka aggodalomra, mert nem áll egyedül ezzel a felszabadultság érzéssel. Valaki ezt írta:

„Az én gyermekem (1,5 éves) most kezdte a bölcsit. 0-24 órában én voltam vele eddig, nulla segítségem volt, energetikus, egész nap futkározik, izeg-mozog. Nekem megváltás ez így, én sem sírtam, sőt élveztem, hogy nyugiban el tudom intézni a dolgokat. Én nem érzem emiatt magam rossz anyának, szerintem neked se legyen bűntudatod.”

Nagyjából ugyanerről az érzésről számolt be egy másik anyuka is, de a beszámolójából az is kiderül, hogy a dolgok nem ennyire fekete-fehérek:

„Nem fog szépen hangzani, de én annyira vártam, hogy bölcsibe menjen. 2 éves volt akkor, muszáj volt beadni munka miatt, de egyébként is nagyon jót tett neki, mert annyi energiája volt, hogy én egyedül borzasztó kevés voltam hozzá. És ahhoz képest, mennyire vártam, nekem annyira fájt én haragudtam magamra, hogy „lepasszoltam” a gyereket. Úgyhogy igen, nekem nagyon bűntudatom volt, féltem, hogyan fogja fogadni, ha sírt, képtelen voltam letenni és otthagyni. Már rám szóltak, hogy menjek már el. Most kezdtük az ovit, a gyerekem úgy szalad be, mintha mindig oda járt volna. Úgy megkönnyebbültem, hogy ilyen jól fogadta. Itt már nem volt bűntudatom, mert kötelező vinni ugye. Eddig két napot volt, mindkét nap úgy jött ki, hogy anya nagyon szeretlek. Mivel ő ott akart maradni, így én inkább amiatt éreztem magam rosszul, hogy mindenkihez boldogan rohan oda a gyereke, csak hozzám nem. Úgyhogy nem is tudom megfogalmazni, mit érzek. Büszke vagyok, mert baromi ügyes, közvetlen, de közben csalódott is vagyok, hogy ő nem úgy fogad, mint másokat a gyerekeik.”

De persze úgy sem könnyű az elválás, ha valaki éppen nagyon is sírós fajta, ráadásul nyomasztja az is, hogyan tudja majd összeegyeztetni az anyaságot a munkába visszatéréssel:

„Örülj neki, ne legyen bűntudatot. Én borzalmasan viselem, gyászolok is rendesen. Szerintem neked az is közrejátszik, hogy még ott egy másik pici, kvázi „babázhatsz” még. Én meg kerülök vissza a mókuskerékbe és félek, hogy nem lesz elég időm a kisfiamra.”

Az sem könnyíti meg persze a helyzetet, ha a gyerek nehezebben éli meg az elválást. Erről ír egy másik anyuka:

„Szerintem ne legyen bűntudatod!! Én irigyellek, mert nálunk pont az ellenkezője van. Elsején simán bement, én meg végigsírtam a hazautat. Másodikán nem akart bemenni, sírva kapaszkodott belém, alig bírtam tartani magam, hogy ne együtt sírjunk. Én nagyon kivagyok, de szerintem egyáltalán ne legyen amiatt bűntudatod, hogy te ilyen „könnyen veszed.” Lehet egyébként, hogy majd később jön belőled elő, de az is lehet, hogy sose. Majd esetleg a kistesónál.”

De valószínűleg az a kommentelő van a legközelebb az igazsághoz, aki azt írja, hogy nincs megírva egyetlen nagykönyvben sem, mit kell érezni, hogyan kell mennie a beszoktatásnak:

„Szerintem nincs ilyen, hogy mit kell érezni, ez is egy spektrum, amiben valaki full laza és már első nap ünnepli, hogy új korszak jön. Van, aki végigsírja a hazautat, van, aki két hét múlva gyászolja meg, hogy egy időszak véget ért. Nálunk is aktuális, nekem emiatt édes-bús volt a nyár vége. Örültem minden közös élmények. Szóval szerintem ne próbáld bepréselni az érzéseidet ilyen elvárt érzésekben, mindenfélét érezni valid.”

Nálatok mi a helyzet?

Fotó: Dreamstime


Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!




0 hozzászólás