Nem akarok itt rokonokat látni, amikor hazajövünk a kórházból!
Amikor baba érkezik a családba, akkor értelemszerűen mindenki kíváncsi rá a szűkebb és tágabb családból, és persze mindenki segíteni szeretne. Ebből aztán gyakran vannak konfliktusok a családon belül. Hasonló szituációkról már írtunk itt és itt és az Anyás-Apáson.
Most a Redditen egy hasonló szituációt vázolt egy anyuka, amire sokan megírták a saját tapasztalataikat, véleményüket. Ebből hoztunk egy kis válogatást.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Előbb a poszt:
„Sziasztok! Van egy elképzelésünk, hogy amikor a kórházból hazajöttünk, az első nap nem szeretnénk látogatót. Nekem ez főleg fontos, hogy az első fürdetést, az első altatást csak hárman éljük meg. Fel vagyok készülve arra, hogy nem lesz könnyű, de mégis nagyon várom. És nem bírnám elviselni, ha ezt az első élményt elvenné tőlem/tőlünk valaki, mert „segíteni akar”. Hiszen 9 hónapot várunk rá, alig várom, hogy a karomban tarthassam. Nektek milyen volt az első nap? Fogadtatok el segítséget nagyszülőktől?”
Akinek sok konfliktusa volt belőle, és még a szülés utáni depresszió is befigyelt:
„Bár nyilván sok múlik az intelligencián, de nekem ebből rengeteg konfliktusom volt az anyósommal. Sajnos sokáig a férjem sem érezte, hogy most akkor ki mellé kellene állnia ebben, nem húzott éles határokat a szülei irányában, és mindenbe bele akartak szólni, a hátam mögött sugdolóztak arról, hogy mit csinálok szarul (hallottam). Ha akkor nem totál kimerülve, félig-meddig depressziósan töltöttem volna a napjaimat, elküldtem volna őket a búsba. Ha lenne még egy gyerekünk, bármilyen nehéz is az első időszakban, tuti nem engednék ide senkit, max hozzanak kaját, de inkább még azt se. Mivel viszonylag sokat segítettek, úgy érezték, bármibe beleszólhatnak. Össze-vissza vásároltak mindent, halmozták a műanyag sz.rokat, és jobban tudtak mindent. Sajnos végül pár csúnya veszekedés kellett ahhoz, hogy visszavegyenek, és egyáltalán nem volt elég, hogy a férjem beszélt velük.”
Aki másként tervezte, de kénytelen volt feladni az elveit:
„Én is így gondoltam, de a szülés után jobban le voltam strapálva, mint amire számítottunk. Így egy fürdetést sem tudtam végigállni, főleg a meleg fürdőben nem, és a babát is alig bírtam tartani huzamosabb ideig az első két hétben. Végül az első itthon töltött este után hívtam szüleimet, mert különben a férjemre hárult volna a baba gondozása és az enyém is. Elég erős határokat szabtam, hogy milyen formában van szükség rájuk, és csak akkor jöjjenek, ha hajlandóak tartani magukat hozzájuk. Végül arra jutottam, hogy így tudok „segíteni” és végül mindhármunknak így volt jobb. Mindenkinek azt javaslom azóta, hogy tervezzen, ahogy elképzeli, de legyen megbeszélve egy B terv azokkal, akiket a leginkább el tudnátok fogadni ebben az időszakban. Nekünk szerencsére ugrásra készen álltak és eleve szabaddá tették magukat a biztonság kedvéért, bármennyire is mondtam a várandósság alatt, hogy nem jöhetnek majd.”
Aki hetekre kitiltott mindenkit és nem bánta meg:
„Hozzánk az első 3 hétben nem jöhetett senki. Sosem bántam meg. A férjem segített, amiben csak tudott. A második gyereknél szintén így volt. És ha lesz harmadik, akkor is csakis így szeretném. Kellett ez az első háborítatlan időszak.”
Aki ugyanezt akarta, csak éppen senkit nem érdekelt:
„Én ugyanígy terveztem, ennek ellenére a hazaérkezésünk után már fél órával ott voltak. És nemcsak két oldalról a nagyszülők, mert azt még megérti az ember szerintem, hogy látni szeretnék az unokát, hanem a párom keresztanyja, a férje, a gyerekek... na, ott teljesen kiakadtam. Mindegy, túl éltem, de sokáig haragudtam magamban mindenkire emiatt, amiért nem tartották tiszteletben, hogy mit szerettem volna. A babával segítséget én sem fogadtam el, szerettem volna mindent megpróbálni egyedül, aztán ha valami nem ment volna, szóltam volna anyukámnak, hogy segítsen. Szerintem sokan azt hiszik, hogy a babához kell az óriási segítség, pedig ilyenkor sokkal nagyobb dolog az, ha hoznak például ebédet, vacsorát, besegítenek a házimunkában és hagyják pihenni az anyukát, összeszokni a babával.”
Aki az elsőnél megfogadta, hogy második baba születése hétpecsétes titok lesz a család előtt:
„Az első gyerek után megfogadtam, hogy a második születésének az időpontját el fogom titkolni, és csak utólag fogja mindenki megtudni. Gondolhatod, miért jutottam erre az elhatározásra. Már a kórházban egymásnak adták a kilincset, ráadásul ahol voltam, ott a szobába nem jöhettek be, gyerek nem mehetett ki, úgyhogy én szórakoztattam őket egyedül, miközben a gyerek szintén egyedül mögöttem volt az üvegablaknál. Otthon folytatódott, anyósom eljött a férjemmel együtt, hogy így menjünk haza négyen, instant agyfaszt kaptam, pláne, hogy annyira nem vagyunk jóban. Ezt még tudták fokozni, sógornőmék is átjöttek még aznap, és ott cseszték magukat este 8-ig, amikor kirúgtam mindenkit. Előtte hiába csápoltam a férjemnek, hogy lesz szíves elküldeni a családját, nem vette a lapot, így már kellőképpen indulatos voltam, mire elküldtem őket, röpke 4-5 óra után. Meg is sértődtek, szerencsére senkit nem láttam utána 8-10 hónapig. De azért vicces volt, hogy ők voltak megsértődve. A mai napig ideges vagyok, ha eszembe jut. Úgyhogy a tanácsom az, semmiképp ne engedj oda senki az első napokban, mert egész életedben benned lesz a harag, plusz magad felé is, hogy nem álltál ki az akaratodért, és én a férjemre is neheztelek emiatt még mindig, pedig már kamasz a gyerek.”
Akinél a nagymama a védőnő is egyben:
„Mi elhívtuk anyukámat, mert védőnő, mi meg szerencsétlenek vagyunk, és sosem fürdettem ekkora gyereket, a férjem meg pláne nem. Megfürdette, azt megnéztük, kérdezgettük dolgokról, amikben nem voltunk biztosak (mondjuk, nem nagyon volt olyan dolog, amiben biztosak voltunk), de amúgy is tiszta ideg voltam, szóval az a két óra bőven elég volt belőle is, pedig mi nagyon jóban vagyunk anyával. Ha mondjuk anyósom odajött volna látogatni, akkor idegbajt kaptam volna, mert őt nem tudtam volna csak úgy elküldeni, hogy na, most már elég volt belőled. Meg anyukám szakmabeli, jobban bízom benne minden szempontból, tehát nem kifejezetten az anyámat hívtam én sem, hanem a védőnőt.”
Akinek az anyukája egy főnyeremény ilyen szempontból (is):
„Nekem a szülés, a kórházi napok (a férjem végig benn volt, családi szobánk volt) tökéletes volt. És igen volt segítség. Mikor hazaértünk, gyönyörűen kitakarított ház várt, feldíszítve lufikkal, finom ebéd bekészítve a hűtőbe stb. Ezt mind édesanyukámnak köszönhetjük! Az első nap nekünk úgy telt, hogy ebbe a csodába léptünk be, de senki nem volt és nem is jött aznap hozzánk. Másnap jöttek a nagyszülők (köztük persze anya is). Nálunk ez mindenki számára egyértelmű volt, szóval nagyon nagy szerencsém van, örökké szívembe véstem azokat a pillanatokat és érzéseket!”
Aki szigorúan kikötötte, amit valaki megértett, valaki megsértődött miatta:
„Én szigorúan kikötöttem, hogy sem a kórházba, sem az első héten nem szeretnénk látogatókat, ugyanilyen okokból, amit írtál, hogy szerettünk volna hármasban lenni. Végül császárral szültem, nehezen ment a felépülés, így anyukám 4-5 nappal később átjött segíteni, hozott ételt, takarított stb., azért hálás voltam neki. Anyósomék sajnos teljesen a másik véglet, nagyon megsértődtek, hogy nem engedjük látni az unokájukat. De nem bánom, amikor letelt az 1 hét, eljöttek látogatóba, de érdemi segítséget nem nyújtottak, nekem kellett főznöm rájuk, és hallgathattam a sok „jó tanácsot”. A kapcsolatunk azóta is hullámzó, de ez van. A mi gyerekünk, mi hozzuk a szabályokat.”
Akinek az anyukája odaköltözött, de nem voltak pontosan meghúzva a határok:
„Nekem anyám az egyetlen segítség, ő meg nagyon messze lakik tőlünk, és úgy volt a legpraktikusabb megoldani, hogy pár napot nálunk töltsön. Az első szülésem után kurvára zavart, mindenbe beleszólt volna, állandóan a gyereket rendezte (amit megértek, az első unokája), nem abban segített, amiben jó lett volna. De egyébként én sem mondtam el kristálytisztán, hogy mit lenne jó, ha csinálna, mert például a szoptatásban nem tud segíteni, de mosni meg lehetne, ilyesmik. Úgyhogy nekem az első gyerek születése utáni napok ilyen szempontból elég nehezek voltak. A másodiknál muszáj volt, hogy itt legyen, mert ő hajlandó csak a családban vigyázni az elsőre, az viszont már tök jó volt. A nagyobbik gyerekem lekötötte, én is egyértelműen mondtam neki, hogy mit tud segíteni, és így jól telt az a néhány nap. Szóval nagyon fontos, hogy tudj határokat húzni, ha ott vannak rokonok, ha nem.”