Már miért ne szoptathatna egy hokijátékos?
Egy kanadai kismama nemrégiben egy fotót posztolt a Facebookra, melyen egy jégkorongmeccs szünetében éppen szoptatja kislányát. A fotó sokaknak tetszett, keveseknek nem, és az érintett sem volt utólag egészen biztos benne, hogy jó ötlet volt közszemlére tenni a fényképet. Időre vagy igény szerint?
És ha igény szerint, akkor szigorúan az otthon diszkrét falai között vagy ott, ahol éppen megéhezik a gyerek? Régen hogyan szoptattak?
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Az internetet böngészve se vége, se hossza azoknak a történeteknek, amikor egy kismamát étteremben, repülőtéren vagy bárhol atrocitás ért amiatt, hogy ott kapta elő a mellét, ahol éppen érte, hogy a baba megéhezett. Ilyen vélt vagy valós sérelmeket követően szintre borítékolható, hogy a felháborodott kismamák a rettenetes diszkriminációt elkövető intézmény elé vonulnak és néma jelenlétükkel vagy nagyon is hangosan, például flashmobot vagy tüntetést szervezve tiltakoznak az eljárás ellen.
A helyszínek tárháza csaknem végtelen. Legutóbb például egy kanadai kismama posztolt egy fotót egy közösségi oldalra, ahol egy jégkorongmérkőzés szünetében szoptatja a kislányát. A fényképpel azt igyekezett bizonyítani, mennyire nehéz egy anya élete, ha a baba igényeinek is megpróbál folyamatosan megfelelni, ámde egyéb tevékenységeit, munkáját sem szeretné feladni. A fotón Serah Small, egy albertai tanárnő és nyolchetes kislánya, Ellie látható. Az anyáról azt lehet tudni, hogy mindig is igen aktív életet élt, és a terhessége után is azt remélte, hogy a szülés után hamar visszanyeri eredeti alakját és aktivitását. Arra azonban ő sem számított, anyaként mennyire nehéz lesz megfelelnie az edzések által támasztott követelményeknek. „Nem volt könnyű elfogadnom, hogy megváltozott a testem, hiszen mindig is sportos testalkatú voltam – írta Serah Small a Facebookon. − Egész életemben jégkorongoztam. Amikor kiderült, hogy terhes vagyok, vállaltam, hogy márciusban már részt veszek két tornán, mert biztos voltam benne, hogy a testem addigra megint olyan lesz, mint a terhességem előtt volt.” A sport azonban nagyobb terhet rótt a szervezetére, mint amire számított: „Az agyam tudta, mit akarok csinálni, de a testem nem engedelmeskedett.”
Mindeközben azonban nagyon büszke volt arra, hogy a jégre visszatérve sem hagyta abba a szoptatást: „A másik oldalról azonban még soha nem voltam olyan büszke a saját testemre, mint mostanában. Játék közben érzem, hogy csöpög a tejem, és a mérkőzés közbeni szünetekben mindig elvonulok, hogy megszoptassam nyolchetes kislányomat. Anyának lenni csodálatos dolog, és annyira boldog vagyok, hogy olyasmit teszek, amit ezer százalékig imádok, és ami maximálisan kielégíti a kislányom igényeit.”
Serah a fotó posztolása után kissé elbizonytalanodott, hogy jó ötlet volt-e ország-világ elé kitenni az intim pillanatok fotóját, mert félt a negatív kommentektől. A szoptatási tanácsadója azonban megerősítette abban, hogy a legkevésbé sem kell szégyellnie magát emiatt. A visszajelzések egyébként nem igazolták a félelmeit, mert a fotóra túlnyomórészt egyetértő hozzászólások érkeztek, de volt persze negatív komment is. Többen kiemelték, hogy nem árt, ha a Facebook vaskalapos moderátorai is hozzászoknak a fedetlen női mell látványához, mert nemegyszer fordult már elő, hogy a szoptatást népszerűsítő vagy éppen az emlőrákszűrés fontosságát propagáló fotók estek a cenzúra áldozatává.
A stopperórától a baba igényeiig
Nem kell nagyon régre visszamenni az időben ahhoz, hogy jelentős szemléletváltásnak lehessünk szemtanúi a szoptatási tanácsok terén. Talán sokan emlékeznek még Pikler Emmi ikonikus munkájára, az „Anyák könyvére”. A kötet több mint tíz – talán tizenhat? − kiadást ért meg, és míg az első kiadásokban még az szerepelt, hogy szigorúan 3-4 óránként kell megszoptatni a babát akkor is, ha korábban már jelzi, hogy megéhezett, addig az utolsó kiadás már azt írta, hogy jobb a babát igény szerint szoptatni. Ez esetben is javasolt azonban némi szabályokat, például azt, hogy a szoptatás után legalább 1-1,5 órát várjunk az újabb mellre tevéssel. Amit praktikusan úgy lehetne lefordítani, hogy rendben, hogy igény szerint, de azért ne lógjon egyfolytában a mellen a baba. Arra is felhívta a figyelmet, hogy az anya lehetőleg ne csináljon „eseményt” az éjszakai szoptatásból, azaz ne gyújtson villanyt és ne szórakoztassa a gyereket. A könyv szerint egy idő után az igény szerinti szoptatás mellett is beáll egy rend, amihez aztán az anya az egyéb teendőit tudja igazítani. Pikler Emmi szerint ez körülbelül 4-5 hónapos korra következik be.
Szoptatás úton-útfélen
Úgy tapasztalom, hogy a közterületeken, közintézményekben, idegenek szeme láttára történő szoptatás élesen két táborra osztja az embereket: az egyik tábor szerint a baba igénye az első, ennek értelmében az anya akárhol kicsaphatja közszemlére a mellét, ha a baba éhes, akinek nem tetszik ne nézze; a másiktábor szerint a szoptatás egy olyan intim kapcsolat anya és gyermeke között, ami eleve kizárja a vizslató szemeket, és annyi alkalmazkodás igazán elvárható mindenkitől, aki anyának tartja magát, hogy a baba etetési idejében nem bóklászik jobbra-balra a nagyvilágban. Az biztos, hogy a kérdés senkit nem hagy hidegen.
Saját véleményem az, hogy az igazság – mint oly sokszor máskor – most is középen van. Azt gondolom, hogy amíg a baba egészen pici, nem kevés alkalmazkodás valóban elvárható a tekintetben, hogy ne húzzuk-vonjuk jobbra-balra, hanem nyugodtan, békében ellegyen a kiságyában és az otthon nyugodt atmoszférájában egyen, amikor megéhezik. Az a tapasztalatom, hogy sok anya úgy érzi, hogy akkor modern és vagány anya, ha a szülés után mindent pontosan ugyanott folytat, ahol a terhessége előtt abbahagyta. Pedig ez nagyon nem így van.
Vannak persze esetek, amikor valóban elkerülhetetlen, hogy az otthon falain kívül kérjen enni. Ilyenkor szerintem a varázsszó a szoptatós kendő. A célra gyakorlatilag bármilyen nagyméretű, könnyű kendő vagy takaró megfelel. Én valóban megértőnek és elfogadónak tartom magam a nyilvános helyen való szoptatás témájában is. De az nekem is kicsit sok, amikor vacsora közben hirtelen egy D kosaras méretű hatalmas fehér női mell bukkan fel alig fél méterre az asztalunktól – konkrétan megesett velünk a történet. Akkora elvárás, hogy takarjuk, amit lehet? Ha alapértelmezésként eszünkbe se jut félmeztelenül beülni egy étterembe, akkor a szoptatás miért írja ezt felül? Nem mellesleg szerintem a szoptatós kendő az elfogadást is jobban segítené, mint harcos amazonok flashmobjai és tüntetései. Nagyon kevés az olyan megátalkodott ember, aki akkor is szóvá teszi a nyilvános helyen történő szoptatást, ha azt érzi, hogy a kismama is minimálisan tekintettel van nemcsak a babája, hanem a többi ember igényeire és (ellen)érzéseire is.
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!