Mire hazajössz a babával a kórházból, itt lesznek a szüleim is. Ugye nem gond? – a te történeted
Pár nappal ezelőtt megosztottam egy történetet egy apáról az Anyás-Apás Facebook-oldalán, aki éppen a szülés utáni napokra beszélte meg a szüleivel, hogy meglátogatják az unokát, amint a babát hazahozzák a kórházból. A férfi felesége – érthető módon – kiakadt az ötleten, hogy hazatérve a babával még az anyósáékat is kerülgetnie és kiszolgálnia kell, de azon is, hogy a férje nem beszélte meg vele előtte a meghívást. A férje szerint csak túldramatizálja a dolgokat, és biztosan a hormonoknak tudható be, hogy ilyen „apróságon” fennakad.
A cikket nagyon sokan olvastátok, többszáz lájk és majdnem 200 hozzászólás érkezett hozzá. Nagyon sokan elmondtátok a saját történeteteket, jó és rossz példákat arról, hogyan szabad és nem szabad segíteni a családnak az újszülött körül, illetve hogy ha segítenek, hogyan tudják azt jól, okosan, hasznosan és tapintatosan tenni. A legjellemzőbb kommentekből olvashatsz válogatást.
Tetszett? Kövess és lájkolj a Facebookon!
Dorottya a konkrét történetről mondta el a véleményét:
„Egy frissen szült anyuka, akinek pihennie kellene és ellátni a babát, természetesen nagyon örül, ha nem lehet hálóingben vagy pucéran, vagy akadályozzák a szoptatásban, mert ugye após-anyós előtt nem mindenki vetkőzik le. Egy bizalmas szót sem szólhat a férjéhez, akinek várnia kell a fürdőszobára, pedig fontos neki a tisztálkodás..... és így tovább. Én haza sem mennék, elmennék anyámékhoz, ha lehet. Micsoda vacak férj és apa, és ilyennek lesz gyereke, aki meg szeretne, annak nem. Sajnálom a fiatal anyukát, de azt tanácsolom, az első adandó alkalommal szabaduljon meg ettől az önző fickótól, mert ez csak rosszabb lesz.”
Olga úgy érezte, hogy saját történetét látja viszont:
„Velem pontosan ez történt a fiam születése után. Friss császársebbel, mellgyulladással és tejlázzal, amikor hazajöttem a kórházból, már teríthettem is az asztalt 4 főre, levezetésként pedig ágyneműt húztam. Azt se tudtam, mi van, talán sokkot kaptam. Mindenesetre az éjszakát végigbőgtem. A második szülésem előtt már rutinos voltam és kijelentettem, hogy nem akarok senkit se látni, amikor hazajövünk a kórházból. És még utána se egy darabig. Sokkal könnyebben ment is minden.”
Helgát is kellemetlen meglepetés érte a kórházból hazaérkezve:
„Mikor hazamentünk a kórházból, alig vártam, hogy végre hármasban legyünk otthon. Erre bekanyarodunk az utcába, és látom, hogy anyós meg após a kapuban vár minket, hát én elbőgtem magam. Főleg a kórházi esemény után, amikor épp felkelhettem császár után és a kis kocsi fölé hajoltam, amiben a fiam volt, de szédültem, így nem bírtam ölbe venni. Álltam és vártam a kocsira hajolva, hogy múljon a szédülés, erre kivágódik az ajtó, és beállít anyós meg após. Természetesen apósom felkapta fiamat és elkezdett szaladgálni vele, csak néztem és annyit tudtam mondani, hogy én még nem is fogtam meg.”
Erika anyósa sem nagyon tudta, mennyi belőle az elég, ráadásul nem volt nagy segítség sem:
„Nálunk az elsőnél volt így. Jött értünk a férjem, majd közölte, hogy az anyja otthon vár minket. Nagyon kiakadtam, mert én úgy képzeltem el, hogy hazavisszük a kislányunkat, és majd hármasban leszünk, mert tovább kellett maradnunk a kórházban, mint úgy általában maradnak. Anyósom benn maradt a szobában is amikor szoptattam. Meg az első fürdetésre már összes nagyszülő ott volt. Szóval ennyit az első közös otthoni napunkról. Utána még párszor jöttek csak úgy előzetes megbeszélés nélkül. Persze amikor szoptattam, végig ott ült anyósom is. Aztán a férjem beszélt velük és csak akkor jöttek, amikor én mondtam, hogy jöhetnek. A segítség is annyi volt, hogy nézte az alvó babát, én meg gátsebbel boltba mentem gyalog, cipeltem a szatyrokat haza, meg kádat súroltam, ilyenek. Második baba már a covid alatt született, így nem jött senki. Jobb is volt.”
Gabriellának szintén nincs jó emléke az első napokról, de kiállt magáért – és ami legalább ennyire fontos, a férje is kiállt mellette:
„Császár után egy nappal a gyermekágyas osztály folyosóján megkaptam, hogy jön anyósom fürdetni és majd megmutatja azt is, hogy kell szoptatni. Ott gyorsan (nem halkan) levitatkoztuk, hogy nem, és kész. A férjem kiállt mellettem, mert ezt beszeltük eredetileg is. Sok vitánk volt, amíg élt, ő ilyen személyiség volt.”
Anett arról írt, hogy az első napok vélt vagy jogos sérelmei akár egy életre megmérgezhetik a családi kapcsolatokat:
„Azóta is fekete bárány vagyok, mert anyós nem bírta megérteni, hogy nem szeretnénk egy ideig látogatót, míg a saját rutinunk be nem áll. Mikor hazahoztuk a babát, a kocsiban megnézhették élőben és ennyi. Úgy megsértődött, hogy azóta is alig néz a gyerekre.”
Dorina történetéből az derült ki, hogy bár kéretlen vendégként általában anyós-após vagy úgy általában a nagyszülők jutnak eszünkbe, azért más családtagok is tudnak kellemetlen perceket, sőt egy egész hetet szerezni:
„Hozzánk az exem tesója jött. Aztán nekiállt mindent kritizálni. Szívem szerint én magam költöztem volna el. Tönkretette az első hetemet a babámmal és a végén sértődötten végre hazaette a fene, mikor mar csak sírni tudtam. Elnézést persze nem kért...”
Mónika szerint nagyon nem mindegy, hogy a családtagok akarnak-e segíteni vagy inkább csak bámészkodnának:
„Nagy különbség van aközött, hogy tényleg segíteni jönnek-e (és hajlandóak is abban segíteni, amiben kell) vagy csak vendégeskednek. Még rosszabb, ha közben még azt is hiszik, hogy segítenek, de csak hátráltatnak. Kevesen tudnak igazán segíteni, de aki tud, az nagy kincs!”
Judit hozzászólásából az derül ki, hogy sokszor nem is a jószándék hiányzik, hanem a családtagok nem is tudják, mit csináljanak, hogy az valóban ne teher, hanem segítség legyen:
„Az a baj, hogy azt nem tudják, miben kell segítség. Nem a babázásban kell segíteni, hanem a főzésben, mosásban stb. Főleg császármetszés után. Nekem senki nem segített, babázni jöttek, segítség meg semmi, csak az okoskodás. Arról nem is beszélve, hogy az addig teljesen nyugodt baba eszeveszett ordításba kezdett, mert megzavarták az épphogy elkezdett életét. Az, hogy le kéne menni a patikába, vagy urambocsá’ három gyerekkel bevásárolni nem épp diadalmenet, valahogy senkinek sem jutott az eszébe.”
Edina is arról írt, hogy a „segítség” sokszor inkább további terhet jelent:
„Amikor lányommal hazamentünk a kórházból, férjem aznap este epegörccsel kórházba került pár napra. Addig anyósék jöttek át segíteni. Szörnyű volt az egész. Aggódtam a férjem miatt, közben nyugalomra vágytam a babával, ami nem volt. Minden segítséghez valamilyen segítséget kértek, hogy „mit hol találnak” és „ezt hogyan szoktam”. Kedvesek voltak, hogy segíteni akartak, de púp volt a hátamon az egész.”
Henrietta hozzászólásából az derül ki, hogy nem sokszor nem ugyanúgy gondolkodunk az első gyereknél, mint a későbbieknél::
„Én csak az első fiam megszületésekor kértem, hogy legyenek ott, hogy megtanuljam én is. A második fiammal már tudtam, így itthon én fürdettem már az első naptól. Most a harmadik babát várom, nála sem kérek segítséget. Jobban érzem magam, ha nem járkál fel-alá senki a hátam mögött.”
Erika azok közé tartozik, akinek inkább nyűg, ha különböző emberek adják-veszik a kilincset az első hetekben:
„Amikor hazamegy az ember egy újszülöttel, és egymásnak adja a kilincset a védőnő, a gyerekorvos, és esetleg még vannak otthon gyerekei, ráadásul a kicsi szopik is, szerintem piszkosul ne essen be senki. Én legszívesebben magunkra zártam volna az ajtót, kaput. Nem, főtt kaját se hozzon senki, meg tudok főzni, és a mosógépbe se kell bepakolni, csak hagyjanak békén. De ez én vagyok.”
Alexandra szerencsés volt, mert a szülei és a párja szülei is okosan segítettek és tudták a mértéket:
„Mikor hazajöttem a kórházból, itt voltak anyámék és anyósomék is. Hát alig várták, hogy láthassák a kicsit. Megértettem őket, de ők is tisztában voltak vele, fél óra babacsodálás után irány haza, majd holnap újra beugranak babázni. Minden nap eljöttek megnézni a babát, beszélgettünk kicsit, anyu segített a házimunkában minden nap. Császáros voltam, nagyon jól jött ez a segítség, de sose ült a nyakamra. Elvégezte a dolgát, beszélgettünk, babázott picit és ment.”
Éva boldog lett volna ilyen nagyszülőkkel, de náluk nem volt segítség:
„Én örültem volna neki. Mert kell a segítség az első napokban. De mi az ország másik végén laktunk, túl messze volt. A párom csak három napot tudott otthon maradni. Szóval mindent egyedül csináltam.”
Ilona is hálával és szeretettel emlékszik a tapintatos segítségre, amibe még a dédi is beszállt:
„Egy újszülöttel hazaérkező anyukának kell a segítség, de bizonyos kereteken belül. Nekem egy nehéz szülés után a család – szülők, nagymamák – sokat segítettek, de valahogy mindig érezték, hogy a terhemre ne legyenek. Sohasem felejtem el drága nagyikámat, ahogy szeretettel vasalgatta a pelenkákat, vagy édesanyámat aki meg-megjelent a kész ebéddel, vagy a kedves anyósomat, aki más területen segített sokat. Valahogy nagyon tudták, hogy a látogatásuk meddig nem zavaró. Mindig hálás leszek ezért nekik.”
Niki – többekhez hasonlóan – azt emelte ki, hogy az első napok pótolhatatlanok a család összekovácsolódásához:
„Időt kell adni, hogy a kis család nyugodtan megélhesse ezt a csodát! Sokan nem értik ezt meg...”
Anikóéknál is tiszteletben tartották a nagyszülők a kérést, hogy az első napokban semmilyen vendéget nem szeretnének:
„Megmondtuk, hogy kérjük az első hátom napot együtt. Épp akkor lettünk család, kimondottan szerettem volna, ha csak mi vagyunk itthon. Három nap után jött anyu és anyósom is. Megértették, nem volt gond belőle.”
Egy nagymama, aki szintén megértette, hogy ha az első napokban nem tartanak igényt a jelenlétére:
„Szerintem ez attól függ, hogy szeretné-e az anyuka, hogy segítsenek neki. Van, aki ragaszkodik ahhoz, hogy két hétig senki se menjen, hogy összeszokjon a család. Ezt tiszteletben kell tartani. Én a lányaimnál mindig mentem segíteni, megfőztem két-három napra előre, örültek neki.”
Margit ugyancsak a nagymamák oldaláról világította meg a kérdést:
„A lányom igényelte, hogy egy hetet velük legyek szülés után. Amit tudtam, megmutattam. Háztartást vezettem, de nem szóltam bele semmibe. Ma sem teszem. Ha kérdez, válaszolok, de kérdezni csak annyit szoktam, hogy mi újság, hogy vannak.”
Végül egy nagymama bölcsessége, melyet érdemes megfogadni minden babalátogatóba készülő családtagnak, nem csak a nagyszülőknek:
„Három unokám van, jön a negyedik. Úgy érzem, az a legnehezebb, hogy mértéket tartsunk mi, nagyszülők. Akkor és úgy legyünk jelen, amikor és ahogy szükség van ránk. Hogy soha ne legyen sok belőlünk, inkább hiányozzunk.”
Fotó: Dreamstime
Szerző: Dr. Simonfalvi Ildikó
radiológus szakorvos, orvosi szakfordító, egészségügyi szakújságíró
Ne feledd, hogy az oldalon olvasható tartalmak nem helyettesítik az orvosi szakvéleményt!